18. John Locke: Gondolatok a nevelésről

Fordította, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Mutschenbacher Gyula, 1914.

A jó nevelőnőről... 102-111. o.
A jó modorról... 152-157. o.

 

Az angolszász felvilágosodás legnagyobb korai képviselője John Locke ,a filozófus, orvos, pedagógiai gondolkodó.

John Locke 1632-ben született. Apja ügyvéd volt és kisebb földbirtokkal is rendelkezett. Előbb Westminsterben tanult, majd Oxfordban filozófiát hallgatott, és nagy érdeklődéssel fordult az orvostudományok felé. 1667-ig élt Oxfordban, ahol két művet írt a vallásszabadságról és a helyes életvezetésről. 1667-től lord Shaftesbury háziorvosa és fiának nevelője lesz. A grófnak köszönhetően több mint három évtizedre bekapcsolódott az angol politikai életbe. Több különböző tárgyú értekezést írt és jelentetett meg.

1679 végén visszatért Londonba, majd néhány év múlva, politikai vádak miatt Rotterdamba menekült. 1688-tól ismét Londonban él, ahol több művet publikál. Élete utolsó évtizedeiben politikai tanácsadó és állami hivatalnok volt. Ekkor írt műveiben filozófiával, politikával és gyermekneveléssel is foglalkozott. 1693-ban jelent meg "Gondolatok a nevelésről" című műve.

1704-ben halt meg Essexben.

Locke feltétlenül hisz a nevelés emberalkotó erejében. „Az utunkba akadó emberek kilenc tizede nevelése útján lett azzá ami: jóvá vagy gonosszá, hasznossá vagy haszontalanná.” - mondja Neveléssel kapcsolatos elképzeléseit a Gondolatok a nevelésről című művében foglalja össze. Ebben foglalkozik a testi neveléssel, a megfelelő étkezéssel, öltözködéssel és az egészség megőrzésével.

Locke embereszménye a világban jól tevékenykedő és érvényesülő polgár, a gentleman. A gentleman nevelésekor lényeges az erős, egészséges test, az erényes, vallásos lélek, s e mellett rendelkeznie kell életbölcsességgel, a társadalmi érintkezés művészetével, hasznos ismeretekkel.

Az erkölcsi nevelést az értelmi nevelés elé helyezi. Minél fiatalabb korban kell elkezdeni, és egyik legfontosabb feladata az önuralomra való képesség. A nevelési módszerek közül elsősorban a megfelelő szülői példát, a dicséretet, büntetést ajánlja. Bár szigorú nevelést követel, a verést, amely szolgalelkűséghez vezet, csak a legvégső esetben tartja elfogadhatónak.

Az emberi lélek születéskor „tabula rasa”, tiszta lap - mondja az értelmi nevelésről szólva. A tudás forrása az érzékelés, tapasztalás. E mellett azonban szükség van a belső tapasztalásra is: ez a kritikus ész , az értelem működése.

A tantárgyak, a tananyag és a módszerek kiválasztásakor figyelembe kell venni a gyermek életkorát, adottságait és azt, hogy a leendő gentlemannak milyen praktikus ismeretekre lesz még szüksége. Az ilymódon kiválasztott tárgyak: az olvasás, a francia és latin nyelv, a rajz, gyorsírás, fogalmazás, történelem, földrajz, csillagászat, számtan és mértan, könyvvitel, jogi ismeretek, etika, a tánc.

Az iskolai oktatásnak általánosnak kell lennie

Azt kell most már igazolnom, hogy az iskolában minden­kit meg kell tanítani mindenre. Ezt természetesen nem úgy kell értelmeznünk, hogy mindenkitől elméleti és gyakorlati ismeret (tökéletes és mélyreható) ismeretét kívánjuk; minthogy ennek a dolog természeténél fogva nincs semmi haszna, s életünk rövidsége miatt senki számára sem volna lehetséges. Hiszen látjuk, hogy egy-egy tudományág oly messzire terjed, és olyan mélységekbe hatol (gondoljunk csak a fizikára, aritmetikára, geometriára, asztronómiára - sőt a mezőgazdaságtanra vagy gyümölcstermesztésre is) -, hogy még a legkiválóbb elmével megáldott emberektől is azt kívánja, hogy teljes életüket neki szenteljék, ha elméletében és gyakorlatába is be akarnak hatolni - gondoljunk csak Pythagorasra az aritmetikával, Archimédesre a mechanikával, Agricolára az ásványtan­nal, Longoliusra a retorikával kapcsolatban - mindaddig, míg csak tökéletes Ciceró-követővé nem képezte ki magát. Ahhoz azonban, hogy minden ember megtanulja felismerni minden fontos, létező és keletkező dolognak alapjait, okait és céljait - ahhoz nem csupán szemlélőkként, hanem tetterős cselekvőkként kell őket kiküldenünk a világba. Mindenképpen gondoskodnunk és tennünk kell ugyanis arról, hogy földünk lakói közül senki se találkozzék olyan ismeretlen dologgal, amelyről nem tudna higgadtan ítélni, s bölcsen káros tévedés nélkül fel ne tudná azt használni a maga javára.

2. Egyenesen és kivétel nélkül arra kell törekednünk, hogy az iskolában és azon túl az iskolák jóvoltából az egész életben I. a szellem elméleti és gyakorlati ismerete terén kiművelődjék, II. a nyelv kifejezőképessége finomodjék, III. az erkölcsök tisztessé­ges Irányban fejlődjenek. IV. Istent őszintén tiszteljék.

3. Bölcsen mondotta, aki azt állította, hogy az iskolák a humanitás műhelyei. Kétségkívül, mivel arra oktatnak, hogy az emberek Igazán emberekké váljanak, azaz (vegyük csak figyelembe az előzőleg kitűzött célokat) ez azt jelenti, hogy: I. eszes teremtény, II. önmagán és a teremtményeken uralkodó teremtmény, III. Teremtőjének képmása és gyönyörűségére szolgáló teremtmény váljék belóle. Ez úgy sikerül, ha az iskolák arra törekszenek, hogy az embereket cselekedeteikben bölcsekké, megfontoltakká, továbbá jámbor lelkületűvé te­gyék.

4. Ezt a három dolgot az egész Ifjúságra való tekintettel minden iskolába be kell vezetni. Ki fogom ezt mutatni, kiindulva ezen dolog alapjából: I. a bennünket környező dolgokból, II. önmagunkból, III. Krisztusból, az Istenemberből, tökéletességünk legtökéletesebb mintaképéből.

5. Maguk a dolgok, amennyiben reánk vonatkoznak, csak három osztályba sorolhatók, ugyanis a szemlélet tárgyai, mint az ég, a föld és mindaz, ami bennünk létezik; az utánzás tárgyai, mint a világszerte uralkodó csodálatos rend, amelyet az embernek minden cselekedetében kifejezésre kell juttatnia, és végül az életszükséglet tárgyai: az Isten kegyelme és sokoldalú áldása itt a földön és az örökkévalóságban. Hogy az ember képes legyen mindezekre a dolgokra, szükséges egy­részt, hogy megismerje azokat a tárgyakat, amelyek ezen a csodálatos színtéren szemünk elé tárulnak, másrészt pedig, hogy megtegye mindazt, amit tennie kell, végül, hogy felhasz­nálja mindazokat a dolgokat, amelyeket a Teremtő neki, mint háza vendégének, bőkezűen rendelkezésére bocsát.

6. Ha önmagunkba tekintünk, bizonyára rájövünk arra, hogy valamennyien eljuthatunk a tudáshoz, erkölcsösséghez és jámborsághoz, akár lelkünk lényegét, akár életrehivatottságunk, akár teremtésünk célját vesszük tekintetbe.

7. A lélek lényege három erő összességét Jelenti (amely az eredendő hármasságot tükrözi): értelem, akarat és emlékezet. Az értelem arra törekszik, hogy megjegyezze a tárgyak legcse­kélyebb különbségét is. Az akaratnak a szabad választás jut osztályrészül az üdvös kiválasztása és az ártalmas elvetése révén. Az emlékezet viszont mindazt, ami csak foglalkoztatta az értelmet és akaratot, elraktározza jövőbeli használatra, emlékezteti a lelket Istentől eredő függőségére és kötelességére; ezért lelkiismeretnek is szokták nevezni. Hogy ezek az erők meg tudjanak felelni feladatuknak, fel kell vérteznünk őket olyan dolgokkal, amelyek megvilágítják az értelmet, edzik az akaratot, ösztönzik a lelkiismeretet, hogy az értelem élesen fogjon, az akarat tévedés nélkül válogasson, a lelkiismeret vágyakozóan mindent Isten felé tereljen. Mint ahogyan ezeket az erőket (értelem, akarat, lelkiismeret) nem lehet egymástól elválasztani, mivel ugyanazon egy lelket alkotják; hasonlókép­pen a lélek hármas díszét: a műveltséget, erényt és Jámborsá­got sem lehet szétszakítani egymástól.

8. Ha már most megfontoljuk, hogy mlvégre vagyunk e világra teremtve, nyilvánvalóvá lesz a kétszer hármas cél: ugyanis az, hogy szolgálatára legyünk Istennek, a teremtmé­nyeknek s önmagunknak; és hogy élvezzük az Istenből, a teremtményekből és saját magunkból származó gyönyörűsé­get.

9. Mármost, ha Istennek, felebarátunknak és önmagunk­nak szolgálatába akarunk állni, szükséges, hogy legyen bennünk Istennel szemben Jámborság, felebarátunkkal szem­ben tisztesség, önnönmagunkkal szemben pedig, hogy a szükséges Ismeretekkel rendelkezzünk. Ezek ugyanis annyira összefüggenek egymással, hogy mint az embernek pl. a saját érdekében is nem csupán okosnak, hanem Jámbornak és erkölcsösnek is kell lennie, így a felebarát javát sem csupán a jó erkölcsökkel, hanem egyben a bölcsességgel és tudással is kell hogy szolgálja, és Isten dicsőségére nem csupán a jámborságot, hanem a tudást és a jó erkölcsöt is be kell állítani.

10. Ha a boldogságot tekintjük, Isten a teremtéssel bizo­nyította be, hogy erre szánta az embert; midőn nem csupán a mindenhonnan minden Jóval felruházott vílágba vezette be, és ezenfelül még a gyönyörűség paradicsomát is megalkotta számára, hanem még a saját örök boldogságának is részesévé fogadta őt.

11. A boldogságon azonban nem a testi gyönyört értjük (noha még ez is, minthogy semmi egyéb, mint az egészséges életerő, az étel és álom édessége, sehol máshonnét nem származhatnak, mint a mértékletesség erényéből), hanem a lelki boldogságot, ezek vagy a minket körülvevő dolgokból vagy önmagunkból vagy pedig - végül - Istenből fakadnak.

12. A dolgokból fakadó öröm ezek'szemléletének gyönyörűsége, melyet a bölcs ember tapasztal. Ugyanis bárhová forduljon Is, és bármi kerüljön is szeme elé, bármit forgat is J elméjében, mindenütt és mindenben akkora boldogság forrását látja, hogy gyakran elragadtatásba esik és megfeledkezik magáról. Kétségtelen az, amit a Bölcsesség könyve mond: "A bölcsesség megőrzése nem jelent keserűséget, sem pedig a bölcsességben lakozás kedvetlenséget, hanem örömet és boldogságot" (Bölcs. 8, 16.). És a pogány bölcs: Semmi nem kellemesebb az életben, mint a bölcsesség titkait kutatni.

13. Az önmagukban rejlő öröm és az édes gyönyörűség, amelynek az erényes ember örül, helyes belső világa folytán, miután látja, hogy kész mindarra, amit az igazság rendje megkövetel. Ez a boldogság sokkal nagyobb az előzőnél, a mondás szerint is: A jó lelkiismeret állandó ünnep.

14. Az Istenben való boldogság a boldogság legfelső foka ebben az életben, midőn az ember, Isten örök kegyelmét érezve, annyira ujjong ennek atyai és változatlan kegyelmén, hogy szíve szinte felolvad Isten szerelmében; és semmi egyebet sem tesz vagy kíván, semmi egyébről nem tud, csupán azt, hogy teljesen Isten kegyelmébe merülve édesdeden megnyugszik - és az örök élet előízét élvezi. Ez az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad (FII. 4, 7.), melynél semmi magasztosabbat sem kívánni, sem elgondolni nem lehet. Ez a három tehát: a műveltség, az erény és a jámborság, az a három forrás, melyből a legtökéletesebb gyönyörűségek folyamai áramlanak.

15. Végül pedig arra, hogy ennek a három dolognak mindén egyes emberben egyénenként is meg kell lennie, példájával tanított meg minket ő, az Isten, aki testben is megjelent, hogy mindannyiunk számára mintaképet és törvényt mutasson. Az evangélista tanúskodik arról, hogy ő, ahogy korban, úgy bölcsességben és kedvességbén is növekedett Isten és az emberek előtt (Lukács 2, 52.). Itt van tehát a mi ékességünk­nek boldog hármas fogatja! Mi egyéb ugyanis a bölcsesség, mint minden dolog megismerése úgy, ahogy azok vannak! A kedvességet az emberek előtt mi más hozza magával, mint a szeretetre méltó erkölcsök? És vajon mi egyéb szerzi meg számunkra Isten kegyelmét, mint az Istenfélelem, azaz a mélységes, komoly és izzó jámborság? Érezzük tehát önmagunk­ban is azt, amit Krisztus Jézusban, aki minden tökéletesség legteljesebb példája, kihez nekünk hasonlóvá kell válnunk.

16. Ezért mondja ő: Tanuljatok tőlem (Máté 11, 29.) És - minthogy ugyanaz a Krisztus adatott az emberi nem számára a legbölcsebb tanítóként, legszentebb papként, leghatalma­sabb uralkodóként: nyilvánvaló, hogy a keresztényeknek Krisztust kell utánozniok, és értelmükben felvüagosodottakká, lelkiismeretük ösztönzésére szentekké, tetteikben (kinek-kinek a maga hivatalában) erősekké kell válniok. Iskoláink csak akkor lesznek Igazán keresztények, ha minket hasonlatosabbá tesznek majd Krisztushoz.

17. Következésképpen szerencsétlen szétszakítottság az, ahol ez a három nem tartozik össze mintegy gyémánt kötelékkel! Szerencsétlen az az oktatás, amely nem megy át erkölcsökbe és jámborságba. Mert hát mi a tudomány erkölcs nélkül? Régi mondás az, hogy aki előrehalad a tudományban és hanyatlik az erkölcsökben, az inkább hanyatlik, semmint előrehalad. A tudós, de erkölcstelen emberről is méltán mondhatjuk tehát azt, amit Salamon a szép, de a tudományoktól húzódó asszonyról mond: „Mint a disznó orrában az aranyperec, olyan az erénytől elfordult emberben a tudás” (Salamon péld. 11, 22.). Ahogy a drágagyöngyöt sem foglalják ólomba, hanem aranyba, és mind­kettő fényesebben fog ragyogni: ugyanígy a tudást sem szabad könnyelműséggel kapcsolnunk, hanem erénnyel: és egyik a másiknak növelni fogja ékességét. Ahol pedig a kettőhöz még az igazi jámborság is társul szegődik, ott beteljesedik a tökéletesség. Mert, amint az Úrnak félelme a bölcsesség kezdete és vége, ugyanígy a tanulékonyságnak, mely a bölcsesség teljessége, csúcsa és koronája, félni az Urat (Péld. I., Sir/L stb.).

18. Végezetül, minthogy az egész hátralevő élet a gyermek­kortól és neveléstől függ, hiábavaló lenne ez, ha nem készíte­nénk elő mindenkit az élet valamennyi vonatkozására. Ami­képp az anyaméhben bármely embriónak ugyanolyan tagjai formálódnak, akármelyik tagjáról legyen is szó, kéz, láb vagy nyelv, habár nem is lesznek valamennyien művészek, futók, írnokok, szónokok, hasonlóképpen az iskolában is meg kell mindent tanítani, ami csak az emberre vonatkozik, függetlenül attól, hogy kinek miből lesz majd később haszna.

Az iskolai fegyelem

1. A cseheknél használatos ez a népi szólásmód: Iskola fegyelem nélkül olyan, mint a malom víz nélkül - s ez igaz is. Ha ugyanis elvonjuk a malomtól a vizet, megáll: így szükség­képpen minden alábbhagy az iskolában is, ha a fegyelem meglazul. Hasonlót tapasztalunk a mezőn is: ha nem gyomlál­juk, tüstént a termésre ártalmas gyom burjánzik fel rajta; ha a cserjéket nem nyessük meg, elfajzanak, és haszontalan vad hajtásokat teremnek. Ebből nem az következik, hogy az iskolának lármával, ütlegeléssel, vesszőzéssel, hanem a taní­tókban és tanulókban egyaránt benne rejlő gondossággal és figyelemmel kell betelnie. Mert mi más a fegyelem, mint az a biztos módszer, mely a tanulókat valóban tanulókká teszi?

2. Üdvös, ha az ifjúság alakítója ismeri mind a fegyelem célját, mind anyagát és módszerét, hogy pontosan tudja, hogy miért, mikor és hogyan kell élnie mesteri szigorral.

3. Véleményem szerint mindenekelőtt azt kell megállapíta­nunk, hogy a fegyelmezést elsősorban a kihágókkal szemben kell gyakorolnunk. Nem azért, mert valaki kirúgott a hámból (a megtörténtet úgysem lehet meg nem történtté tenni), hanem azért, hogy ezután ne kövessen el szabálytalanságot. Tehát szenvedély, harag és elfogultság nélkül kell végrehajtanunk: olyan nyílt szívűséggel és őszinteséggel, hogy még aki a büntetést elszenvedi, az is észrevegye az, hogy elöljárói az ő boldogulása érdekében, atyai érzéstől vezetve járnak el, es ugyanolyan szívvel fogadja azt, ahogy az orvostól előírt keserű gyógyszert szokta.

4. Nem szabad azonban igen szigorúan büntetnünk tanul­mány és tudomány terén jelentkező hiány miatt; hanem kizárólag erkölcsi szempontból. Mert, ha a tanulmányok helyesen folynak (ahogy arra már rámutattunk) azok önma­guktól gyönyörködtetik az elmét, és kellemességükkel minden­kit magukhoz vonzanak és magukkal ragadnak (kivéve az idétleneket). Ha ez nincs így, akkor azt nem a tanulók, hanem a tanítók rovására kell írnunk. Ha nem tudjuk a módját annak, hogyan kell ügyes fogásokkal megnyernünk a tanulók értel­mét, hiába alkalmazunk erőszakot. Ütés-verésnek semmi hatalma sincs arra, hogy általuk a tudomány szeretetét ébresszük a lelkekben; ellenkezőleg, utálatot és gyűlöletet kelt azok elsajátításával szemben. Ha valahol azt vesszük észre, hogy megbetegedett a tanulmányoktól undorodó lélek, azt inkább koplalásra kell fognunk, s ezután édes orvosságokkal itatva fel kell emelnünk és minél izgatóbb dolgokkal kell felcsigáznunk. Ezen bölcsesség bizonyítékait maga az ég napja mutatja meg nekünk. Nem küld záport kora tavasszal a gyenge, új, kis palántákra, és nem égeti, perzseli meg őket mindjárt kezdettől fogva forróságával, hanem lassacskán, észrevétlenül hevíti fel és erősíti azokat, s végül, mikor felserdültek, a gyümölcsökbe és érett magokba bocsátja az egész erejét. Hasonló ügyességgel jár el a kertész, óvatosan kezelvén a hajtásokat, nagyon lágyan kezeli a kis fákat, metszőollókat, vágókéseket, oltókéseket még nem alkalmaz náluk, hiszen még nem elég erősek ahhoz, hogy sebet tudjanak elviselni. A zenész sem üti hangszereit ököllel, doronggal, se falhoz nem vágja őket, ha lantjának, citerájának vagy lírájának húrjai hamisan szólnak, hanem addig mesterkedik, míg összhangba nem hozza őket. így kell gyámolítva közelednünk ahhoz, hogy az értelmet egyensúlyba hozzuk és visszavezes­sük a tanulmányok iránti szeretetre, hacsak nem akarjuk azt, hogy a hanyagokból csökönyös ellenszegülők, és a nehézfejűekből egyenesen ostobák legyenek.

5. És ha néha mégis sarkantyúra és ösztökére volna szükség, ezt bármi más módon jobban elérhetjük, mint ütlegekkel. Van, amikor keményebb szóval és nyilvános feddéssel; máskor egyesek megdicsérésével: Lám, ez vagy az milyen kjválóan figyel! Milyen helyesen fogott fel mindent! Te azonban elbámészkodtál? Van, amikor nevetéssel kell feddeni: hát te ilyen egyszerű, könnyű dolgot nem vagy képes felfogni? Vajon elkalandoztál? Lehetséges hetenkénti vagy meghatá­rozott havi küzdelmeket rendezni, a megfelelő helyezés vagy dicséret elnyeréséért, ahogy másutt már tanítottuk, ne úgy, hogy ez merő játéknak vagy üres szórakozásnak tűnjék fel, hanem hogy a dicséret utáni vágy és a feddéstől és legyőzetéstől való félelem ösztökélje szorgalmukat. Ezért igen fontos az, hogy a tanítója jelen legyen, ügyelve arra, hogy a dolgot tréfa és tettetés nélkül vigyék véghez, a rajtakapott hanyagokat szidja meg és hozza zavarba, a szorgalmasokat pedig részesítse nyilvános dicséretben.

6. Szigorúbb és ridegebb büntetést kell gyakorolnunk azokkal.szemben, akik erkölcsi téren térnek le a helyes útról. Mégpedig 1. ha istentelenségűknek valamely bizonyítékát adják, mint amilyen a káromkodás, trágár beszéd, és ha valamit nyíltan Isten törvénye ellen elkövetnek. 2. Makacsság és megrögzött rosszindulat miatt, ha valaki tanítója vagy más feljebbvalója által rábízott teendőket kigúnyolja és végrehajtá­sukat tudva és akarva megtagadja. 3. Gőg és kevélység vagy irigység és restség miatt, amikor valaki tanulótársa kérését, nogy oktatásával segítségére jöjjön, visszautasítja.

7. Ezek a vétkek ugyanis elsősorban Isten felségét sértik meg, másodsorban felborítják mindenek alaperényét (az alá­zatosságot és engedelmességet), harmadsorban feltartják és akadályozzák a tanulmányi előmenetel gyorsaságát. Súlyos bűnhődéssel kell kiengesztelni mindazt, ami Isten ellen van; amit embertársai és önmaga ellen követ el valaki, méltányta­lanság, ezt kemény feddéssel kell kijavítanunk; ami pedig Priscianus (-grammatica) elleni vétek, az a folt, melyet a szidás szivacsával kell letörülnünk. Szóval: a fegyelmezés célja az, hogy minden téren és minden módon Isten iránti tiszteletet, a felebarát iránti szolgálatkészséget, továbbá a kötelességgel és az élet feladatival szemben való készséget felkeltse és állandó gyakorlással és alkalmazással erősítse.

8. A fegyelmezés legjobb módjára az ég napja tanít meg bennünket, amely a növekvő dolgok számára 1. mindig fényt és meleget, 2. gyakran esőt és szeleket, 3. ritkán villámot és mennydörgést szolgáltat, minthogy ez utóbbi is hasznunkra válik.

9. Ezt utánozva az iskola vezetője azon lesz, hogy az ifjúságot a kötelesség útján megtartsa, mégpedig:

1. Állandó példaadással mindabban, amit el kell sajátítani­uk, önmagát állítva eléjük eszményképül. Enélkül hiábavaló minden egyéb próbálkozás. 2. Végül pedig, ha valakinek olyan szerencsétlen lelkülete van, hogy ezek az enyhébb eszközök nem elégségesek számá­ra, akkor szigorúbb orvosláshoz kell nyúlnunk, nehogy valamit is megkísérlés nélkül hagyjunk, mielőtt valakit, művelésre teljesen alkalmatlan területként, elvetnénk és lemondanánk róla. Némely esetben ma is helytálló azon mondás: a frigiait csakis ütlegekkel lehet megjavítani. És ha neki magának valóban nem használna is az ilyetén büntetés ereje, hasznára lesz mégis - másoknak, amennyiben félelmet kelt bennük. Csak arra ügyeljünk, hogy ne akármi­lyen - sokszor a legcsekélyebb - okból nyúljunk ezen végső eszközökhöz, nehogy lejárassuk a végső esetre fenntartott legerősebb orvoslást.

10. Mindannak, amit mondottunk és ezután szándékszunk elmondani, foglalata a következő: a fegyelmezés arra irányul­jon, hogy azokban akiket Isten és az egyházi közösség számára nevelünk és alakítunk, alakítsunk ki egy bizonyos érzületi beállítottságot, és ezt állandó élesztéssel erősítsük is meg, -hasonlót ahhoz, melyet Isten kíván meg az ő - Krisztus tanítására bízott - gyermekeitől; „reszketve örüljenek” (Zsolt, 2. 11.), félelemmel és rettegéssel munkálkodván üdvösségü­kön (Fii. 2, 4.) örvendezzenek az Úrban mindenkoron (uo. 4. 4.) („örüljetek az Úrban mindenkor: ismét mondom, örüljetek”) - azaz, hogy nevelőiket egyaránt tudják tisztelni és szeretni, és tudják, hogy oda vezetik őket, ahová vezettetniök kell, s ezt ne csupán szívesen tűrjék, hanem mindennél előbb kívánják is.

Ezt az érzületi beállítottságot csakis azokkal a módszerekkel érhetjük el, melyekre már utaltam: jó példákkal, nyájas szavakkal és állhatatosan őszinte igaz érzülettel, élesebb villámlással és dőrgéssel azonban csak rendkívüli esetben, de itt is csak azon célzattal, hogy amennyire csak lehetséges, a szigorúság mindig szeretetbe torkolljék.

11. Mert ki látott valaha is olyat (engedjék meg, hogy példával világítsam meg a dolgot), hogy aranyműves csupán kalapálás útján élethű szobrocskát alakított volna ki? Soha senki. Inkább öntik azt, mint ütik - vagy, ha valami fölös­ legesen és haszontalanul hozzátapad, járatos művész nem kalapáccsal ütögeti azt, erőszakosan, hanem lágyan leveregeti azt kisebb kalapáccsal, vagy reszelővel leráspolyozza, vagy csípővassal lecsípi, és mindezt óvatosan, végül mégis lecsiszolja és kisimítja. És mi azt hisszük, hogy az élő Isten képmását, az eszes teremtményt esztelen rárohanással lehessen kimű­velni?

12. Így a halász is, ha nagyobb hálóval kezdi a mély vízben fogdosni a halakat, nem csupán ólmot függeszt hálójára, hogy elmerítse, és a víz fenekére kényszerítse - hanem másfelől könnyű szivacsokat is ráfüggeszt, amely a másik oldalon felemeli a víz színére. Hasonlóképpen, aki hozzákezdett az ifjúsággal az erények halászásához, annak egyrészt szigorral kell azt tekintélytiszteletre és alázatos engedelmességre szorí­tania - másrészt azonban nyájassággal kell szeretetre és vidám élénkségre felemelnie. Boldogok az ilyen beállítottságú tanítók! Boldog az az ifjúság, melynek ilyen vezetői vannak!

13. Ehhez járul a nagy férfiúnak, D. Eilhardus Lubinus-nak, (a legfelsőbb) teológia doktorának véleménye, melyet a görög-latin-német nyelven kiadott Újtestamentomának be­vezetésében az iskolák megjavításáról értekezve ezen szavak­kaljelentett ki:

Fontos az, hogy mindazt, amit csak az ifjúság elé befogadás céljából tárunk, úgy kell eísajátítaniok, hogy semmit se végezzenek akaratuk ellenére és kényszeredetten, hanem amennyire csak lehetséges, mindent önként, a maguk jószán­tából, a lélek bizonyos gyönyörével cselekedjék. Ennél fogva egyenesen úgy vélekszem, hogy a virgácsokat és ütlegeket, ezen szolgai eszközöket, melyek oly kevéssé illenek a szellem­hez, az iskolában a legkevésbé szabad használni, hanem messzire el kell hajítani, és rabszolgáknál és szolgalelkületű haszontalan ifjaknál szabad csak alkalmazni őket. Ezek biztos jelek útján már korán elárulják magukat az iskolában, mégpedig nem csupán nehézkes természetükkel, mely a szolgalelkek közös sajátsága, hanem a többnyire ehhez járuló rosszasággal is; azon tanítók kezében pedig, akik a testi fenyítéket a tudás és gyakorlat segédeszközeként használják, ezek a haszontalanság eszközelvé válnak, az elvetemültek kezében azonban olyan kardokká lesznek, amelyekkel önma­gukat és másokat megsebeznek. Vannak azonban a büntetés­nek más nemei is, melyeket az eszes és szabad lelkületű gyermekeknél alkalmazhatunk.

Gondolatok a nevelésről

93. A legtöbb ember — mint már mondám — azt vallja, hogy a nevelő józan és eléggé képzett ember legyen. Ezt átlag elegendő­nek tartják és a legtöbb szülő csak ezt keresi. De, ha az ilyen ember beletölcsérezte növendékébe mind azt a latint és logikát, amit az egyetemről hozott, vajjon elég lesze ez ahhoz, hogy belőle finomlelkü úriembert neveljen? Elvárhatjuk-e mi azt, hogy jobb nevelésű lesz, jobban fog forgolódni a világban, mint nevelője, hogy az igaz erény és nemeslelkűség jobban fognak megalapozódni, mélyebben fognak gyökerezni lelkében, mint fiatal nevelője lelkében?

Hogy az ifjút finom úri emberré tudja nevelni, szükséges, hogy a nevelő maga is jól nevelt ember legyen, aki ismeri a jó fellépés minden csinját-binját és az udvariasságnak mindenféle személyhez, időhöz, helyhez mért formáit és növendékét is, amennyire kora kívánja, azoknak következetes szemmeltartására tudja nevelni. Oly művészet ez, amelyet sem tanítani, sem könyvből megtanulni nem lehet. Csak jó társaságban állandó megfigyeléssel tehetünk rá szert. A szabó a legújabb divat szerint készítheti ruhá­ját, a táncmester a legügyesebb mozdulatokra taníthatja, mindazon­által egyik sem tud belőle finom úri embert csinálni, bár sokban hozzájárulnak külső megjelenésének emeléséhez. Még akkor sem lesz belőle gentleman, ha kellemes külseje mellett nagy tudása van is, mert ennek helyén nem való értékesítése még kellemetlenebbé és elviselhetetlenebbé teszi őt a társas érintkezésben. A jó nevelés ad fényt minden egyéb jó tulajdonságainak és azokat haszno­sakká teszi reá nézve, amennyiben megszerzi számára mindazok becsülését és jóindulatát, akikkel csak érintkezik. Jó nevelés nélkül egyéb jeles tulajdonai csak a gőgös, magatelt, hiú, hóbortos, ember nevét szerzik neki.

A bátorság a rosszul nevelt emberben a durvaság látszatát kelti és úgy is ítélik meg; tanultságát szőrszálhasogató okvetet-lenkedésnek, elmésségét bohóckodásnak, nyíltságát érdességnek, jószívűségét hízelkedésnek Ítélik. Nincs az a jó tulajdonság benne, amelyet a neveltség hiánya hátrányára el ne homályosítana és el ne torzítana. Valóban az erény, a tehetség, ha mindjárt kellő elismerésben részesülnek is, nem elegendők arra, hogy vala­kinek kellő fogadtatást biztosítsanak, hogy őt szívesen lássák, ahol csak megjelenik. Senki sem éri be a nyers gyémánttal s nem hordja ilyen állapotban, ha hatásosan akar megjelenni. De ha kicsiszol­ják és befoglalják, igaz fényében ragyog. A léleknek hatásos kincsei a jó tulajdonságok, de kellővilágításba a jó nevelés teszi őket. Aki azt akarja, hogy kedveljék, adjon szépséget, erőt egész fellépésének. Jóravalóság s hasznavehetőség nem elég, hanem a minden vonatkozásban mutatkozó kellem adja meg díszünket és biztosít kedveltségről. A legtöbb esetben jelentékenyebb avégre­hajtás módja, mint maga a cselekedet; azon fordul meg, szívesen, megelégedéssel fogadják-e vagy nem. Ez a kelleni tehát nem a kalap megemelésében vagy hajlongásokban áll, hanem beszédünknek kimértségében, könnyed bájában, tekintetünkben, mozdulatainknak, felállásunknak összhangjában, személyhez, dologhoz alkalmazkodá­sában és csak gyakorlattal, megszokással sajátítható el. S bár ez meghaladja a kis gyermekek felfogását, akiket nem kellene zak­latni vele, a nagyobbacska fiúnak már akkor kell hozzáfognia s azt javarészben elsajátítania, mikor még nevelője vezetése alatt áll, mielőtt tehát még a maga lábán járna. Mert akkor már rendszerint hiába reméljük, hogy letesz illetlenszokásairól, bármily csekély­ségeken alapulnak is. Magatartása mindaddig nem lesz olyan, mint amilyennek kellene lennie, míg minden tekintetben második természetévé nem válik, amely miként az ügyes zenész ujja, minden fejtörés és megerőltetés nélkül mindenkor összhangot hoz létre. Havalaki a társas érintkezésben túlságos aggodalommal vigyáz magatartásának egyik vagy másik részére, viselkedése erőltetett, elfogult lesz, ahelyett, hogy a félve féltett hibán segített volna.

Erre feltétlenül a legnagyobb gondot kell fordítania a nevelő­nek — mert a társadalmi műveltség ellen elkövetett hibákat leg­elébb veszik ugyan észre az emberek, de mindenkor legutoljára értesül róluk elkövetője; nem mintha a világ rosszakaratú, rest volna ahhoz, hogy a hibákat szóvá tegye — csakhogy az, aki­nek haszna volna bírálatukból, akin gúnyos megjegyzéseik segít­hetnének, rendszerint távol van és egy szót sem hall belőle. S tény­leg oly kényes dolog ez, hogy ínég barátai is, akik szeretnének a dolgon segíteni, nem mernek szólni, nem merik figyelmez­tetni azokat, akiket szeretnek, hogy a társadalmi műveltség ezen vagy azon pontja ellen vétettek. Ha más ellen vét barátunk, kellő udvariassággal szívesen figyelmeztetjük rá, nem látjuk benne a barátság sérelmét, nem tartjuk modortalanságnak, ha őt más ter­mészetű botlásainál kioktatjuk — de viszont a jó nevelés nem engedi, hogy e pontot érintsük vagy mással éreztessük, hogy vétett a tár­sadalmi műveltség ellen. Erről csak olyan világosíthatja fel az embert, akinek tekintélye van előtte és még az olyan részéről is igen rosszul esik a megjegyzés a felnőtt embernek; bármit szelid szavakba legyen foglalva, nehezen fogja megemészteni, aki csak egy kicsit is megfordult a világban. Ép azért óvhatatlanul szükséges, hogy a nevelő nagy gondot fordítson arra, hogy rája bizott növen­dékét, mielőtt még kikerülne kezéből, megnyerő fellépéshez, egész magatartásában megnyilvánuló finomsághoz szoktassa, hogy ebben a tekintetben ne szoruljon tanácsra olyankor, mikor se ideje, se kedve ahhoz, hogy tanácsot fogadjon, vagy mikor nincs, aki taná­csot adjon neki. Tehát elsősorban magának a házi tanítónak ki­fogástalan legyen nevelése. A fiatalember, aki nevelőjétől ezt a fontos tulajdonságot elsajátítja, előnyös helyzetet biztosít magának a világban s azt fogja találni, hogy azon kiváltsága egymaga jobb útlevél neki, több barátot szerez s többre viszi a világban, mint fáradsággal szerzett szókincse és összes tudása, amelyet a szép­művészetek tanulmányozásával vagy nevelőjének nagy tudományú enciklopédiájából merített. Nem mintha ezeket el kellene hanyagolni, de mindenesetre nem szabad őket kelleténél többre becsülni, se meg nem engedni, hogy mellettük az említett nevelési szempontok háttérbe szoruljanak.

94. A jó nevelésen kívül legyen a házi tanítónak megfelelő világismerete is; ismerje útját, módját, szeszélyeit, dőreségeit, csalfaságait, hibáit annak a kornak, amelyben született és az ország­nak, amelyben él. Tárja fel ezeket növendéke előtt, mihelyt alkal­masnak találja reá. Ismertesse meg vele az embereket és szokásai­kat, rántsa le róluk a leplet, amelyet különböző hivatásuk és alakoskodásuk borít rájuk. Mutassa meg növendékének, mi rejlik a csalfa külső mögött, hogy úgy ne járjanak mint a tapasztalatlan ifjak, akik, ha jó eleve nem figyelmeztetik őket, tévesen Ítélik meg a dolgokat, a külszín után indulnak s félrevezettetik magukat a megnyerő külsőtől és lekötelező szolgálatkészségtől. A nevelő tanítsa meg növendékét arra, hogy miképen ismerje föl azon emberek rejtett szándékait, akikkel érintkezik, hogyan védekezzék velők szemben ; óvja őt a túlságos gyanakvástól ép úgy, mint a szertelen bizalomtól és ha látja, hogy a természeténél fogva az egyik vagy másik túlzásra hajlik, térítse őt a helyes irányba.

A színtért lassankint kell megnyitni, őt lépésről-lépésre bevezetni s rámutatni a veszedelmekre, amelyek öt az emberek külömböző osztályai, természete, fondorlatai és társu­lásai részéről fenyegetik. Legyen előkészítve arra, hogy némelyek megbántják, mások meg dédelgetik; figyelmeztessük előre, hogy kik fognak elleneszegülni, kik fogják félrevezetni, kik fognak áskálódni ellene, kik lesznek jó emberei. Meg kell tanítani rá, hogy ismerje ki őket, hogy tegyen közöttük külömbséget, mikor rejtse, mikor tárja fel előttük lelkét, hogy átlátja céljaikat, hogy szivök mélyébe hatolt. S ha elég szeles, hogy a maga erejére, ügyességére hagyatkozzék és balsiker éri, amely persze ártatlanságán, egészségén, jó hírnevén nem ejt csorbát, a vele járó bosszúság és megszégyenülés nem lesz éppen helytelen módja annak, hogy nagyobb óvatosságot tanuljon. Ebben rejlik a bölcseség javarésze és ez nem felületes gondol­kozásnak vagy nagy olvasottságnak az eredménye, hanem hosszas tapasztalásnak és megfigyelésnek leszürődése és pedig olyan ember­nél, aki nyitott szemmel járt-kelt a világban és mindenféle ember­rel érintkezett. Ép azért igen értékes munkát végzünk akkor,ami­kor ezt a fiatalemberbe minden kínálkozó alkalommal szinte bele­csöpögtetjük, hogy, ha majd sík tengerre száll, ne legyen olyan, mint, akimérőón, iránytű és térkép nélkül merészkedik a mér­hetetlen vizekre: hanem legyen előzetes fogalma a szirtekről, seké­lyekről, az áramlásokról és homokzátonyokról, hogy tudjon kicsit kormányozni, hogy el ne merüljön, mielőtt még tapasztalásra tenne szert. Aki nem tartja ezt fontosabbnak fiára nézve s nincs meg­győződve róla, hogy e miatt sokkal inkább kell nevelőt tartania, mint a nyelvek és egyéb tudományos szakok miatt, elfeledi, hogy mennyire több szükségünk van arra, hogy helyesen Ítéljük meg embertársainkat és jól tudjuk velők ügyeinket elintézni, mint arra, hogy görögül és latinul beszéljünk, vagy hogy a logika szabályai szerint tudjunk okoskodni, vagy hogy megtöltsük fejünket a ter­mészetbölcseletés metaphysika homályos elméleteivel; vagy arra, hogy töviről-hegyire ismerjük a latin és görög Írókat. Ámbár ez utóbbinak több hasznát látja a müveit ember, mint annak, hogy jó peripatetikus vagy kartéziánus legyen, mert azok a régi irók jól megfigyelték s hűen jellemezték az embereket és így legjobban segí­tenek világismerethez. Aki Kelet-Ázsiába megy, egészen elfogadható, müveit embereket fog találni mindez ismeretek nélkül. De erény, világismeret, társadalmi műveltség nélkül tökéletes, értékes embert sehol se lehet találni.

Az úri ember egész bátran ellehet javarésze nélkül azon tudo­mányszakoknak, amelyeket Európa iskoláiban tanítanak és a mű­veltség foglalatjának tartanak anélkül, hogy akár az ő személyes súlya avagy ügyei nagy kárát vallanak. Ámde okosságra, jó neve­lésre szükség van az élet minden helyzetében és eshetőségében. A legtöbb fiatalember hiányt szenved ebben és nyersen, szögletesen kerül ki a világba. Ez pedig azért van így, mert ezeket a tulajdon­ságokat, amelyekre a fiút legelsősorban kellene tanítani és amelyek­nek megszerzésében leginkább van szükségük a tanítónak segítsé­gére s támogatására, általában elhanyagolják és úgy tartják, hogy az erre való nevelés csak kis részben vagy egyáltalában nem a házi tanító­nak kötelessége. A latinnal meg egyéb tudományszakokkal fontosko­dunk legtöbbet.Legnagyobbtörekvésünk,hogyolyan szakokban halad­jon, amelyeknek javarészben kevés közük van az úri ember hivatásá­hoz, amely abból áll, hogy értse dolgát, rangjához méltó magatartást tanúsítson és állásában hasznára, díszére váljék hazájának. Ha azután szabad ideje vagy hajlama arra ösztökéli, hogy a tudomány vala­mely ágában, amelybe nevelője csak éppen bevezette, jobban ki­művelje magát, azok az elemek, amelyeket már elsajátított, megnyit­ják az utat szorgalma számára és előbbre viszik benne, amennyire csak kedve tartja vagy tehetsége engedi. Vagy ha úgy vélekedik, hogy időt és fáradságot kiméi azzal, hogy valamely mester átsegíti az egyes nehézségeken, vegyen maga mellé olyan férfiút, aki ebben a szakban teljesen járatos, vagy aki véleménye szerint legjobban felel meg céljának. De ahhoz, hogy növendékét valamely szakba be­vezesse, annyira, amennyire neki tanulmányai rendes folyamán szüksége van, elegendő lesz a házitanítónak átlagos képzettsége. Hisz nincs szükség arra, hogy tudós legyen, vagy hogy teljesen elsajátítsa mindazokat a szakokat, amelyekből elég, ha általános fogalmai vannak, ha ismeri rövid rendszerüket, ha áttekintést szer­zett belőlük. Ha a nemes ember mélyebbre akar behatolni, azt a maga erejéből s tehetségéből kell tennie. Mert soha senki nagy tudásra nem tett szert, sem sokra nem vitte a tudomány egyetlen ágában sem, akit mester vezetett vagy kényszerített reá. A nevelőnek fon­tos feladata növendékének magatartását alakítani, lelkét kiképezni, jó szokásokat, az erénynek, bölcseségnek elveit megalapozni benne, lassankint megismertetni vele az embereket igaz mivoltukban, meg­szerettetni, utánoztatni vele mindazt, ami kiváló, dicséretreméltó és e célok követésében erélyt, tevékenységet, szorgalmat sugalmazni neki. A feladatok, amelyeket elébe tűz, nem egyebek, mint tehet­ségének gyakorlása, helyes időtöltés, hogy visszatartsa őt a lomhaságtól, semmittevéstől, hogy szorgalomra tanítsa, hogy Ízelítőt adjon neki abból, amit egykor saját szorgalmának kell majd kiegészítenie, tökéletesítenie. Ki várná ugyanis azt, hogy fia nevelője vezetése mellett tökéletes kritikussá, szónokká vagy logikussá fejlődjék vagy a metaphysikának, tennészetbölcseletnek vagy malhematikának mélyére hatoljon vagy mestere legyen a történelemnek vagy krono­lógiának? Persze valamit kell tanulnia mindezekből, de csak azért, hogy kaput nyissunk és bepillantást engedjünk neki, hogy csupán megismerkedjék anélkül, hogy állandóan ott maradna. Az a nevelő csak korholást érdemelne, aki növendékét túlságosan sokáig ott tartaná, vagy nagyon mélyen bevezetné valamilyen tudomány ágába. Ám a jó nevelésből, erényből, szorgalomból a jó hírnév szereteté­ből sohasem kaphat túlságosan sokat. S ha ez meg lesz neki, nem sokáig lesz híjával annak, amire egyebekből szüksége van vagy ami egyébre még vágyakozik.

S mivelhogy alig várható, hogy elegendő ideje és ereje legyen mindent megtanulni, nagy ügyet kell vetnie arra, amire leginkább van szüksége és főleg az után kell látnia, amire a világban leggyak­rabban lesz szüksége.

Seneca panaszkodik, hogy az ő idejében ép az ellenkező gya­korlat divott; pedig akkor nem pezsegtek szerte a Burgusdiciusok és Scheiblerek,1 mint manapság. Mit szólna hozzá, ha ma élne, ami­kor a nevelő azt tűzi ki legfőbb feladatául, hogy növendéke köny­vespolcát és fejét ilyen írókkal tömje meg, mint ezek. Sokkal több jogosultsággal mondhatná most: Non vitae, sed scholae discimus : nem élni, hanem disputálni tanítanak. Ami nevelésünk inkább az egyetemre készít elő, mint az életre. Nem is csoda, hogy azok, akik a nevelés divatját alkotják, ahhoz igazodnak, amijük van, nem pedig ahhoz, amire növendéküknek szükségük volna. Meg lévén egyszer állapítva a divat, ki tartaná különösnek, hogy ebben is mint egyéb dologban, a divat legyen az irányadó, s hogy azok, akik boldogu­lásukat abban lelik, hogy a divathoz alkalmazkodnak, javarészben mindjárt eretnekséget emlegetnek, mihelyt valaki el mer térni a a divattól. Pedig igazán meglepő dolog, hogy kiváló tehetségű és képzettségű emberek oly annyira félrevezettetik magukat a szokástól és a vakhittől. Ha eszüket kérdeznék, ez azt a tanácsot adná nekik, h°gy gyermekeik idejét oly dolgok elsajátítására fordítsák, melyeknek férfikorukban hasznát vehetik, hogy ne tömjék tele fejüket mindenféle haszontalan dolgokkal, amelyeknek javarészére soha életükben nem fognak többé gondolni (vagy legalább is nem kell gondolniok). Sőt minél több marad meg belőlük fejükben, annál rosszabbul járnak. Közismert dolog ez és én magukra a szü­lőkre hivatkozom, akiknek rengeteg pénzükbe került, hogy fiaik mindazt elsajátítsák, vájjon nem nevetséges dolog-e fiakra nézve ez a tudományos máz; ha végre kikerülnek a világba, nem csökkentené-e értéküket s nem okozna-e nekik kellemetlenséget, ha ezt a tudásukat a társaságban érvényesíteni akarnák? Valóban csodá­latraméltó szerzemény, érdemes arra, hogy részét tegye a nevelés­nek, mikor érette ép azok előtt kell restelkedniők, akik előtt a maguk érdekében leginkább szeretnék mutatni tehetségüket és kép­zettségüket!

Még más okunk is van arra, hogy a nevelőnél nagy jelentő­séget tulajdonítsunk a finom modornak és világismeretnek és ez az, hogy tehetséges, érett korú férfiú eléggé be tudja vezetni növen­dékeit még oly tudományszakba is, amelybe neki magának nincsen mélyebb bepillantása. A tárgyra vonatkozó könyvek elég ismerete­ket, felvilágosítást és alkalmat fognak neki nyújtani arra, hogy útba tudja igazítani fiatal tanítványát. Ámde senki sem tud világisme­retet és mindenek fölött jó modort közölni mással, aki maga is csak kezdő bennük.

Oly tudás ez, amelynek át kell járnia egész lényét, amelynek gyakorlással, társas érintkezéssel át kell mennie a vérébe és amelyet úgyis szerzett, hogy sokáig képezte, formálta magát ahhoz, ami megfigyelése szerint a legjobb társaságban meg van engedve és be­vett szokásnak, gyakorlatnak tekinthető. Ha ezzel nem rendelkezik, sehonnan se tudja beszerezni, hogy növendéke javára gyümölcsöz­tesse. Vagy ha találna is könyvekben értekezéseket, amelyek kiter­jeszkednek az angol úriember magatartásának minden egyes rész­letére, rossz példája, amennyiben ő maga nem kapott jó nevelést, lerontaná minden tanítását. Hisz teljesen lehetetlen, hogy valaki rosszul nevelt bárdolatlan környezetből jó neveltséggel tudjon ki­kerülni.

141. Modor. A másik jó tulajdonság, amellyel úri embernek rendelkeznie kell, a jó modor. Két neme van a rossz modornak; az egyik a magatartásban nyilvánuló bárgyú zavar, a másik a bántó nyegleség és udvariatlanság. Mindkettő elkerülhető, ha jól szem előtt tartjuk a következő szabályt: Ne Ítéljünk nagyon alant magunk felől és ne ítéljünk nagyon alant mások felöl.

142. A szabály első része nem az alázattal, hanem a magateltséggel áll ellentétben. Ne legyünk olyan nagyra magunkkal, hogy csak a magunk értékére hagyatkozzunk, ne tartsuk magunkat többre másnál azért, mert hiszékenyen valami előnyünk van fölötte, hanem szerényen fogadjuk amivel kínálnak bennünket — fel­téve, hogy az megillet bennünket. De viszont legyünk oly jó véle­ménnyel magunkról, hogy végrehajtjuk mindazon cselekedeteket, amelyek kötelességeink és amelyeket elvárnak mitőlünk — tegyük meg bárkinek jelenlétében, csak adjuk meg neki azt a tartózkodó tiszteletet, amely rangját, állását megilleti. Sokan, főképen gyerme­kek, szinte bárgyú szégyenlősséget mutatnak idegenek vagy maga­sabb rangúak jelenlétében; gondolataik, szavaik, tekintetük zavart és annyira erőt vesz rajtuk ez a zavaruk, hogy semmit sem tudnak végezni vagy legalább nem azzal a fesztelenséggel és kedvességgel,

amely megnyeri az ember tetszését és vonzalmát. Ennek, vala­mint minden egyéb modortalanságnak az egyetlen orvossága az, hogy szoktatással az ellenkező magatartásra tanítjuk őket. De mivel csak úgy szokhatunk ahhoz, hogy idegen vagy ran­gos emberekkel érintkezünk, ha megfordulunk társaságukban, a modortalanságnak ezen megnyilatkozásán csak úgy tudunk változ­tatni, ha folyton változtatjuk társaságunkat s ha fölöttünk álló emberekkel érintkezünk.

143. Miként az előbb említett hiba abban áll, hogy túlságos aggodalommal gondolunk arra, miképen is viselkedjünk má­sokkal szemben, a modortalanságnak második megnyilatkozása nem egyéb, mint nyilvánvaló nemtörődés azzal, hogy tiszteletet mutassunk azok iránt, akikkel dolgunk van vagy hogy megnyerjük az ő tetszésüket. Hogy ez elkerülhető legyen, két dologra van szükség; először a léleknek olyatén hajlamára, hogy másokat ne bántsunk; másodszor ezen hajlandóságnak tetszetős megnyi­latkozására. Azokat, akik e hajlamnak birtokában vannak, udva­riasaknak, azokat pedig, akik e hajlamukat kellemes, tetszetős for­mában tudják érvényesíteni, finom modorúaknak mondják. Ez utóbbi a tekintetnek, hangnak, szavaknak, mozdulatoknak, gesztusoknak és az egész külső magatartásnak bájos, tetszetős voltában nyilvánul meg, amely megnyeri a társaságot, vonzza, kellemesen érinti mind­azokat, akikkel csak érintkezünk. Ez jóformán az a nyelv, amely­ben az érzületnek ez a belső udvariassága kifejezésre jut s miután ez, mint minden egyéb nyelv, az egyes országok szokásától, erköl­csétől függ, szabályait és azok alkalmazását úgy sajátítjuk el, ha megfigveljük azok magatartását, akiket minden tekintetben finom müveltségüeknek tartanak. A második része mélyebben rejlik, mint a külső és értjük rajta azt az általános jóindulatot s figyelmet min­den emberrel szemben, amelynek kifolyásaként az ember ügyel arra, hogy másokkal szemben ne mutasson magatartásában meg­vetést, figyelmetlenséget és hanyagságot, hanem ellenkezőleg azon van, hogy kinek-kinek a honi szokáshoz híven megadja a rangjá­nak, állásának megfelelő tiszteletet és becsülést. Lelkünknek ez a készsége olyatén magunktartásában nyilvánul, amelynél fogva kerül­jük azt, hogy társas érintkezésünkkor bárkinek is terhére legyünk.

Öt tulajdonságot fogok felemlíteni, amelyek leginkább ellen­tétben állanak ezen első és legmegnyerőbb társas erénnyel. Az udva­riatlanság rendszerint e négy tulajdonság valamelyikében leli for­rását. Azért szólok róluk, hogy a gyermekeket megóvjuk vagy, ha ez már késő, kigyógyítsuk rossz következményeikből.

1. Csiszolatlanság. Az első ilyen tulajdonság bizonyos velünkszületett csiszolatlanság, amely az embert avval teszi kellemetlenné másokra nézve, hogy nem vet számot hajlamaikkal, természetökkel ésviszonyaikkal. Az ilyen vad Marcinak bizonyos ismertető jele, hogy nem törő­dik avval, hogy mi tetszik, mi nem tetszik azoknak, akiknek a tár­saságában van. Sajnos, nem egyszer látjuk, hogy divatos ruhába bujtatott úri emberek szabadjára bocsátják szeszélyüket és kizökken­tenek vagy legázolnak mindenkit, aki csak útjukba kerül, nem törődve azzal, hogy jó vagy rossz néven veszik-e. Oly durvaság ez, amelyet mindenki észrevesz, mindenki utál, amely mindenkit kihoz sodrá­ból. S ép azért nincs helyén olyannál, aki csak látszatával is akar birni a társadalmi műveltségnek. Mert a társadalmi műveltség célja és feladata a velünk született érdesség lesimítása, az ember termé­szetének szelidebbé tevése, hogy engedékeny legyen és alkalmaz­kodjék azokhoz, akikkel érintkezik.

2.  Megvetés. A megvetés vagy kellő tisztelethiány tekintetben, szavakban, kézmozdulatokban nyilvánul. Bárki részéről tapasztal­juk is, mindenkor bántó, kellemetlen érzést ébreszt bennünk. Mert senki sem törődik bele szívesen abba, hogy megvetőleg bánja­nak vele.

3.  Gáncsoskodás. A gáncsoskodás mindig hibát talál minden­ben és szöges ellentétben van az udvariassággal. Az emberek akár hibásak valamiben, akár nem, rossz néven veszik, ha előttük vagy mások előtt leleplezik vagy pellengérre állítják hibáikat. Minden gáncs szégyenkezést von maga után s valamely hibánknak felfede­zése vagy ép annak merő feltételezése mindenkor kinos érzést vált ki belőlünk. Az élcelődés legfinomabb módja a másoknál észlelt hibák leleplezésének. De mivel a legtöbb éle szellemes, ügyes szó­ játékokon fordul meg és felette mulattatja a társaságot, sokan abban a tévedésben vannak, hogy az élcelődésben, a kellő hatá­rok kőzött, semmi udvariatlanság sem rejlik. S így a társalgás­nak ezen szórakoztató, tréfás neme belefészkelte magát a jobb társaságokba is; szívesen hallgatják az ilyen társalgót, a körül­ állók pártján vannak és nevelésükkel jutalmazzák. Csakhogy az ilyen élcelődőknek figyelembe kell venniök, hogy a társaság többi tagjának mulattatása annak az egynek a rovására megy, akit ők tréfáiknak rikító színeiben állítanak oda, aki tehát nem a leg­jobban fogja magát érezni, hiszen a tréfák alapja mindenesetre nem olyan dolog, amely neki dicséretére válnék. Ha kellő határok között marad, tekintettel arra, hogy az ilyen általános tetszést és dicsé­retet arató  élcelődések többnyire derült képek változatos sorozata, a megtréfált személynek is megvan a maga haszna és kiveszi részét az általános derültségből. De mivel nincs megadva mindenkinek, hogy ilyen nagyon kényes dologban, amikor a legkisebb botlás mindent elronthat, feltétlen tapintattal járjon el; szerintem, akik biztosítani akarják magukat az ellen, hogy senkit se sértsenek — főképen a fiatal emberek — legjobban teszik, ha lehetőleg tartóz­kodnak az élcelődéstől, mert elég egy csekély hiba vagy helytelen fordulat, hogy azok lelkében, akiket így megbántottak, tartós em­léke maradjon annak, hogy őket valamely korholást érdemlő hibá­jukért szellemesen ugyan, de csípősen kigúnyolták.

5. Ellentmondás. A csufolkodáson kívül az ellentmondás is egy neme annak a gáncsoskodásnak, amelyben a rossz modor oly sok­szor megnyilatkozik. Az előzékenység nem kívánja, hogy min­denkor elfogadjuk azokat az okoskodásokat és elbeszéléseket, amelyekkel a társaságot szórakoztatják, sem azt, hogy hallatlanra vegyünk mindent, amit előttünk mondanak. Az igazság és szeretet megkívánja sokszor, hogy szembeszálljunk mások nézeteivel és ki­javítsuk hibáikat s nem is lehet ez ellen udvariasság szempontjá­ból kifogást tenni, ha kellő óvatossággal és a körülmények szem­meltartásával történik. De, amint mindenki megfigyelhette már, vannak olyanok, akiket szinte megszállt az ellentmondás szelleme, akik állandóan, tekintet nélkül arra, hogy igazuk van-e vagy nincs, ellentmondanak a társaság egyik vagy éppen minden tagjának, bármit mondjanak is. Ez oly borzasztó és nyilvánvaló módja a kritizálásnak, hogy lehetetlen a sértegetés elkerülése. Minden ellent­mondás könnyen felkelti az akadékoskodás gyanúját és rend­szerint a leckéztetés gyanúját kelti — történjék bár a legelőzékenyebb modorban, a lehető legenyhébb szavakban úgy, hogy egész ma­gunktartása mutassa, belőlünk nem az ellentmondás szelleme beszél. Kisérje a tiszteletnek és jóindulatnak minden jele úgy, hogy mikor megnyertük a vitát, ne veszítsük el azok becsülését, akik végighallgattak bennünket.

4. Zsémbeskedés. A zsémbeskedés szintén oly hiba, amely ellentétben áll az udvariassággal, nemcsak azért, mert sokszor illet­len, kihívó kifejezésekre és magatartásra vezet, hanem azért is, mert az a hallgatag vád és szemrehányás jut benne kifejezésre, hogy abban, akivel zsémbeskedünk, valamilyen udvariatlanságot észleltünk. Az ilyen gyanú vagy feltevés okvetetlenül bántólag hat mindenkire. De különben is ilyen mérges, zsémbes ember meg­rontja az egész társaságot és az ilyen kellemetlen hang tönkre teszi az összhangot.

Mivel a boldogság, amelyre minden ember állandóan törek­szik, az élvezetben áll, könnyű megérteni, hogy az udvarias, előzé­keny embereket mért szeret jobban, mint a hasznavehetőket. A tar­talmas, jeles embernek vagy igaz barátnak derekassága, őszintesége, jószándéka ritkán feledtetik el azt a kényelmetlen érzést, amelyet bennünk az ő komoly, döntő erejű fejtegetései keltettek. A hatal­mat, gazdagságot, sőt magát az erényt is csak annyiban becsüljük, amennyiben boldogságra vezetnek. Bármennyire akarja is valaki fele­barátjának boldogságát, mégsem tudja őt megnyerni, ha modorá­val, amellyel szolgálatát végzi, kellemetlen érzést okoz neki. Aki kellemessé tudja magát tenni azok előtt, akikkel érintkezik anél­kül, hogy aljas szolgai hízelkedésre vetemednék, az eltalálta igaz módját annak, miképen kell a világban élni és elérni azt, hogy mindenütt szívesen lássák és becsüljék. Tehát az udvariasságot kell elsősorban nagy gonddal a gyermekek és fiatalok megszoká­sává tenni.

144.   Túlságos udvariasság. Van egy másik hiba a jó modorral szemben és ez a túlhajtott szertartásosság és olyasvalaminek a ráerőszakolása másokra, ami őket nem illeti és amit ők hóbortosság lát­szata vagy szégyenkezés nélkül el sem fogadhatnak. Ennek a következménye inkább az, hogy pellengérre állítjuk az illetőt, mint lekötelezzük vagy legalább is az a látszata, hogy elsőbbségre törekszünk és legjobb esetben is kellemetlen, amiért bántó és nem fér meg a finom modorral, amelynek nincs egyéb haszna és rendeltetése, mint hogy az embereket velünk való érintkezésükben kellemes, elégedett érzéssel töltsük el. Oly hiba ez, amelybe kevés fiatalember esik bele; ám ha mégis beleestek, vagy gyanúnk van, hogy erre a hibára hajlanak, figyelmeztetni és óvni kell őket ettől a fonákul vett udvariasságtól. Amire iparkodniok és törekedniök kellene a társas érintkezésben, az, hogy avval mutassák ki tiszteletüket, becsü­ lésüket és jóindulatukat, hogy megtartják mindenkivel szemben a szokásos formákat, mindenkit abban a figyelemben részesíte­ nek, amelyre az illető az udvarias érintkezésben számot tarthat. Nagy sor ezt a hizelkedés, színlelés és aljasság minden látszata nélkül elérni és csak finom érzék, értelem és jó társasággal való gyakori érintkezés taníthat meg rá, de annyi hasznát látjuk a mindennapi életben, hogy nagyon is megérdemli a komoly tanul­ mányozást.

145.  Bár helyes magunktartásának ezt a megnyilatkozását a nevelés névvel is illetik, mivel elsősorban a nevelés eredménye, mindazonáltal — mint már mondtam — ne zaklassuk vele túlságosan a kis gyermekeket (itt arra gondolok, hogy miképen emeljenek kalapot, hogyan hajoljanak meg stb.) Tanítsd meg őket alázatosságra és jószívűségre, ha  tudod, és nem lesznek híjával a modor ezen megnyilvánulásainak sem, hisz az udvariasság valójában nem egyéb, mint  az a törekvés,  hogy társas  érintkezésünkben senkivel szem­ben sem mutassunk kicsinylést vagy megvetést. Már fönnebb fejte­gettem, hogy melyek a legismertebb és legbecsültebb módjai ezen érzületünk kimutatásának. Ez persze a világ különféle országaiban éppoly sajátságos és eltérő, mint amilyen eltérő a nyelvük; épp azért, ha a dolgot a maga valójában mérlegeljük,   éppoly haszontalan, helyén nem való dolog a gyermekeknek tüzetes szabá­lyokat adni erre vonatkozólag, mint amilyen haszontalan dolog volna hébe-hóba a spanyol  nyelv egy-két szabályát közölni olyan­nal, aki  csak angolokkal érintkezik. Beszélhetsz fiadnak az udva­riasságról, amennyit csak akarsz, mégis olyan lesz egész modora, mint amilyen  környezetéé.  Adhatsz leckét a parasztnak, aki soha­sem volt faluja  határán túl, amennyit  csak akarsz, mindazonáltal sem nyelvében, sem modorában udvari embert nem faragsz belőle; azaz sem nyelve, sem   magatartása nem lesz simább, művel­tebb mint azoké, akikkel nap-nap után érintkezik. Ezzel tehát komolyabban csak akkor foglalkozhatunk, ha a gyermek már akkora, hogy nevelőt állíthatunk melléje, akinek okvetetlenül finom művelt­ségű embernek kell lennie. S hogy őszintén szóljak, ha gyermeked­ben nincs csökönyösség, büszkeség, rosszakarat — akkor vajmi keveset nyom a latban, miképen emeli meg kalapját vagy hogyan hajtja meg magát. Ha meg tudod őt tanítani arra, hogy szeressen, becsüljön másokat, akkor — amint kora s fejlődése kívánja — majd megtalálja  útját-módját annak, hogy  ezen érzelmeit  mindenkivel szemben kimutassa úgy, ahogy az megfelel  ama formáknak, ame­lyekhez   eleve szoktatták. Egyébként mozdulataira, testtartására vonatkozólag, mint már mondottam, majd megtanulja annak ide­jében a táncmestertől mindazt, amire e tekintetben leginkább szük­sége lesz. Közben, míg nagyon fiatalok a gyermekek, ne várják tőlük, hogy túlságosan vigyázzanak ezekre az alakiságokra, vagy legalább is, ha néhány kényes ember hibának tartja azt, tekintsék oly botlásnak, amelynek szemet kell hunyni, amelynek gyógyítását időre, nevelőre és társas érintkezésre kell bizni. Ép azért igazán kár a gyermeket — mint azt sokszor tapasztaltam — ilyesmi miatt zaklatni vagy korholni — ám ahányszor csak büszkeség vagy rosszakarat mutatkozik viseletében, megszégyenítéssel vagy rábeszé­léssel igyekezzünk jobb útra téríteni.