Fájdalomérzékelés

Sanders a következőképpen határozza meg a fájdalmat: a fájdalom intenzív szenzoros diszkomfort és érzelmi szenvedés, amely aktuális, képzelt vagy fenyegető testi szövetek károsodásához vagy irritációjához kapcsolódva jelentkezik. A fájdalom érzékelése szubjektív és pszichológiai tényezők által meghatározott. Az érzékelés e fajtájának nagyon fontos szerepe van az életbemaradás szempontjából, a fájdalmat kiváltó tényező elkerülésére, vagy gyors gyógyulás keresésére motivál. A fájdalom jelentősen befolyásolja közérzetünket és emocionális állapotunkat is.

A fájdalomnak két típusát különböztetik meg:

  • Fázisos fájdalom: erős fájdalom, amely gyorsan nő és ugyanilyen gyorsan csökken.
  • Tónusos fájdalom: tompább fájdalom, mint a fázisos fájdalom, de állandó jellegű és tartós.

A fájdalom kontrolljában az én-hatékonyság az egyik legfontosabb tényező. Erre a kölcsönhatásra épül a fájdalom egyik legalapvetőbb magyarázóelmélete, a kapu-elmélet, amely Melzack és Wall (1965) nevéhez fűződik. Az elmélet szerint a központi idegrendszerben található egy „idegi kapu”, amely zárt állapotában nem engedi tovább a fájdalom keltette idegimpulzusokat a magasabb agyi központok felé. A kaput az agyból lefelé küldött jelek zárják, ami arra enged következtetni, hogy fájdalom észlelt erősségét a mentális állapot is befolyásolja.

A fájdalomérzékelést jelentősen befolyásolja az adott kultúra hatása, amelyben az ember él. Például számunkra gyakran elviselhetetlennek tűnő fájdalmakat kell rezzenéstelen arccal elviselniük a különböző természeti népcsoportok férfitagjainak, férfivá avatásuk részeként.