Dr. Tóvári Judit honlapja

Gazdasági és szellemi tőke határán

A szabadfoglalkozású értelmiség

E csoportban arról a 65 ügyvédről, 15 orvosról, három építészről és nyolc gyógyszerészről, lesz szó, akik elég vagyonosak voltak ahhoz, hogy 1872 és 1917 között felkerülhessenek a legtöbb adót fizetők névjegyzékére. E foglalkozások közös jellemzője, hogy művelésükhöz magasabb iskolai végzettség szükséges, ugyanakkor különbség van az eredményes működéshez szükséges tőkebefektetés mértékében. A gyógyszerész egyúttal vállalkozó is, aki jelentős tőkét kénytelen árukészletbe fektetni. Választ keresünk arra a kérdésre, hogy egyéb vállalkozásokban való részvétel nélkül, pusztán a szellemi foglalkozás jövedeleméből válhatott-e valaki a gazdasági elit részévé a gazdaságban érdekeltekkel szemben, illetve ha azzá vált, rajta keresztül érvényre jutottak-e a kultúra érdekei a városvezetésben?  

Az önkormányzati testület vizsgálatakor, a 2.1. fejezetben már láttuk, hogy az 1872-es képviselőtestületben meglehetősen magas volt azoknak az értelmiségi tagoknak az aránya, akik 1848 előtt is politikai jogok birtokában voltak. A régi nemesség képviselői ők, akik többnyire jogi végzettséggel rendelkeztek, amelyet Sárospatakon vagy Késmárkon szereztek, többségük az ügyvédi vizsgát is letette, de lelkész is akadt köztük. Összekötötték őket a közös iskolai hagyományok, a jurátusként szerzett országgyűlési gyakorlat, ahová – egykorúak lévén – nagyjából egyszerre is indultak, ahol a reformkori politikai viták termékenyítően hatottak az újra fogékony ifjakra. Hatással voltak rájuk az iskolai önképzőkörök, mint például a sárospataki joghallgatókra a “Nándor vármegye” és a “Páncélvármegye” nevű önképzőkör, amelyek kereteiben a vármegyei gyakorlatot reformálták saját elképzeléseik szerint vagy a könyvtár, a költői egyesület, ahol irodalmi képességeiket tehették próbára. Még a legszegényebbek is találtak mecénásokat, akiknek anyagi támogatásával bejárták Európát, ahonnan hazatérve még szembetűnőbb lett az elmaradottság. Volt bennük valamiféle kirobbanni vágyó tenniakarás, felfokozott türelmetlenség, úgy érezték, túl lassan haladnak a reformok keresztülvitelével, nem tudtak azonosulni Széchenyi lassúbb ütemű reformterveivel. Gyorsabb, egyértelműbb átalakulást sürgettek. Ez jellemezte az 1840-es években Miskolcon politikai és irodalmi összejöveteleket tartó Major utcai tudós társaság tagjait,^[1] akiknek egy része, mint a Kun testvérek, Szűcs Sámuel és Miklós együtt jurátuskodtak Pozsonyban Szemere Bertalannal, akik terveik megvalósítását csak közszolgálatban tudták elképzelni, első lépésként a vármegyei közgyűlésben, aztán az országgyűlésben. Erre jogosította őket származásuk és jogi végzettségük, ami jogosította volna ugyan magánszolgálatra is, amit azonban rangon alulinak tartottak^[2]. Ennek a Major utcai tudós társaságnak a tagjai 1872 után majd’ 80%-ban tagjai lettek a városi képviselőtestületnek. Többségük ekkorra már 50-52 éves, a legidősebb, Kun Miklós – egykori főbíró – hatvan éves. Lángoló politikai tennivágyásuk jócskán veszített lendületéből, nemesi címükön nyugvó politikai előjogaikat elveszítették, de 1872től a vagyon jogán ismét részesei a közéletnek mind Miskolcon, mind Borsod megyében. Ahogy születésük nagyjából egyidőre, 1820-1824-re  esett, az élők sorából – és így a városi közéletből is – egyszerre, 1886 és 1893 között távoztak. Ketten érték meg a 20. századot, Horváth Lajos és Váncza Mihály ügyvédek, akik 1911-ben, illetve 1902-ben haltak meg. Az egykori Major utcai társaság – köztük a városi főbíró – amilyen egyöntetűen hangadó volt a reformkor végének politikai eseményeiben, a kompromisszumokon nyugvó új államrendben már nem találta a helyét. A többség felhagyott az aktív politizálással, megelégedett a városi képviselőtestületi és a megyei törvényhatósági bizottsági tagsággal. Visszavonultak törpebirtokaikra borászkodni. A politikai stafétabotot átadták vejeiknek vagy fiaiknak, akik éppúgy ott voltak a város képviselőtestületében, mint apáik vagy apósaik. Továbbra is jelen voltak azonban a gazdasági életben, elsősorban a Takarékpénztár igazgató tanácsában, amiben nem kis része volt a személyüket övező hírnévnek, hiszen az ő aktív közreműködésük nélkül aligha jött volna létre a negyvenes évek közepén ez a pénzintézet. Ez a nagy műveltségű, idegen nyelveket beszélő társaság politikától történt visszavonulása után is fenntartotta viszont társadalmi állásának szimbólumát, a kaszinói tagságot, amely 1860-ban  – hasonlóan a közigazgatáshoz – az 1848-as alapokon alakult újjá, továbbra is támogatta a református gimnáziumot és alapítványokat tett a Kaszinó könyvtára javára.

A 4. tábla összefoglalta a szabadfoglalkozású értelmiség számarányának változását az önkormányzati testületen belül, a 12. tábla pedig  a vagyont érzékeltető adókategóriákban elhelyezi el a szabadfoglalkozású értelmiséget, akiknek a száma 1885 és 1898 között erősen lecsökkent. Legnagyobb méretű a csökkenés az ügyvédek körében, ahol ez a folyamat már 1872 és 1885 között megindult. Az 1872es képviselőtestületben még kiugróan magas az ügyvédek száma, akik között 18 olyan személyt^[3] találunk, akiket (vagy egyenesági leszármazottaikat) az 1848-as országgyűlési képviselőválasztói névjegyzékre^[4] mint földbirtokkal rendelkezőket vettek fel. A gyógyszerészek között kettő^[5], az orvosok között pedig három^[6] ilyen személy volt.

12. tábla

A szabadfoglalkozású értelmiség összetétele az egyes ranghelycsoportokban elfoglalt hely szerint

Az 1870-es évekre nagyjából lezárultak a birtokrendezések, tagosítások, sokan elveszítették korábbi feudális létalapjukat, a földbirtokot. Akik közülük nem vettek részt vállalkozásokban vagy nem váltak részvényessé, a kétszeres adóbeszámítást igénybe véve is csak egykét évig lehettek tagjai a virilis csoportnak. A vizsgálatba bevont 65 ügyvéd közül 33 egyáltalán nem vett részt vállalkozásokban, a személyes használaton túl általában háztulajdonnal sem rendelkeztek. Azok a birtokosok, akiknek megmaradtak a földjeik, a kiegyezést követő másfél évtized gabonakonjunktúrájának hatására még biztosítani tudták azt a vagyonalapot, ami besegítette őket a legtöbb adót fizetők sorába. Másik oldalról megtámogatta őket a polgári kor első nagy közigazgatási törvényének azon rendelkezése, ami az értelmiségnek biztosította a kétszeres adóbeszámítás jogcímét. Ezt a réteget azonban súlyosan érintette az 1880as évek közepétől egyre nagyobb méreteket öltő gabonaválság.

A tőkés gazdálkodás követelményei szerint gazdaságát berendezni képtelen értelmiségi rétegnek ekkor már a kétszeres adóbeszámítás is kevés volt ahhoz, hogy lecsökkent jövedelme a legvagyonosabbak között tartsa. Helyüket fokozatosan a vállalkozó birtokos polgárság foglalta el.

A gabonaválsághoz hasonló, ha nem nagyobb hatású volt az 1880-as évek közepétől a szőlőtelepeket elpusztító filoxéravész. A virilisek között hosszabb ideig megkapaszkodni képes értelmiségiek majd’ mindegyikénél megtaláljuk a szőlőtermesztés és a borkereskedelem nyomait. Az 1880-as évek második felében a filoxéra pusztítása, az elpusztult szőlők miatti jövedelemkiesés azokat a borértékesítéssel is foglalkozó értelmiségieket, akik nagyobb készleteket nem voltak képesek tárolni, végleg kitaszította a legnagyobb adózók sorából. A gazdasági okok mellett azonban szerepet játszhatott a földadó kulcsának 1883ban történt leszállítása is. Mindezek azt eredményezték, hogy a legnagyobb adófizetők sorában 1885 és 1890 között erősen lecsökkent az értelmiségiek száma. Ehhez járult az 1886 : 22. tc., amely lehetővé tette részvénytársaságoknak és egyéb jogi személyeknek a legnagyobb adózók sorába való felvételét. Nyilvánvaló, hogy ezek jövedelemével az értelmiség nem tudott versenyezni.

Nem érintette a szőlők pusztulása ilyen nagy mértékben azokat a szőlőtermelőket, akik nagy mennyiségű bort tudtak tárolni és a környező országokat is behálózó kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkeztek. A 3045 évig a legtöbb adót fizetők sorában maradó értelmiségiek a nagyszámú háztulajdon mellett tárolásra alkalmas pincéket is birtokoltak. A 4045 éves tagsággal rendelkezők mindegyike több pince tulajdonosa is volt. Ezek a borpincék a több száz méteres hosszúságot is elérő labirintusok voltak a városban emelkedő dombok mélyén.

Ennek a rétegnek volt jellegzetes képviselője Szabó Gyula gyógyszerész, a Fehér Kígyó gyógyszertár tulajdonosa. Évente több ezer hordó bort vásárolt és egykét alkalmazottját állandóan utaztatta, hogy borait az osztrák tartományokban, Romániában vagy Szerbiában eladják. Nemcsak kereskedett a borral, de Tállyán termelte is a szőlőt, majd a filoxéra pusztításai után saját nemesítésű amerikai vesszőkkel telepítette újra az elpusztult Tokaj-hegyaljai szőlőtelepeket. A védekezésnek ezt a módját természetesen csak azok engedhették meg maguknak, akik nem csupán a szőlőtermesztésre alapozták gazdaságukat, vagy több helyen volt birtokuk, mert a szegényebb réteg egyrészt nem bírta fedezni az újjátelepítés költségeit, másrészt anyagilag nem tudta kivárni az új telepítések termőre fordulását. Szabó Gyula szőlőtelepei elől jártak az új szőlőfajták szaporító anyagának előállításában is, amiből tetemes jövedelemre tett szert. 1893ban például az állami megrendelésre szállított venyige első szállítmányáért 12 ezer forintot kapott.^[7]  Így egészen természetes, hogy mind a megyei, mind a városi virilis jegyzékeken ott a neve, az első tíz között. Miskolci birtoka mindössze 164 kat. hold volt, többnyire szántó és szőlő művelésű, valamint a kevés szarvasmarha  és ló takarmányozásához szükséges rét és legelő. Hogy borait Miskolcon is árusíthassa, még a város megváltása előtt a regalejoggal együtt megvette a Három Rózsa vendéglőt, Pilta Miklós ügyvéddel közösen. Az épület a város legforgalmasabb helyén állott, előtte volt a gyorskocsijárat megállója. A vendéglő bővítése céljából megvásárolta a a szomszédos telket is, ahol felépítette az új Három Rózsát, mostmár fogadó résszel is kibővítve. A fogadó mellett állott gyógyszertára. Alig volt a gazdasági életnek olyan területe, ahol ne képviseltette volna magát. A gőzmalom építésének terve is tőle indult el még 1864ben, amelynek később alelnöke lett, a Hitelintézetnek pedig igazgatósági tagja.

A szabadfoglalkozású értelmiségiek közül sokirányú gazdasági szereplésével Csáthy Szabó István  – szintén gyógyszerész – példaértékű még, aki 1872-től 1903-ig, haláláig játszott szerepet a városvezetésben a legtöbb adót fizetők között. 1884-ben már a Miskolci Hitelintézet igazgatója, 1898-tól pedig a Miskolci Takarékpénztár vezérigazgatói székében ült. Hatalmas összegeket fektetett a villanytelep és a közúti villamosvasút megépítésébe. Igazgatósági tagja lett az 1897-ben Budapesten megalakult Villamos Vasút részvénytársaságnak. Igazgatója a Borsod-Miskolci Gőzmalomnak és a Gőztéglagyárnak. A város politikai életében, mint az egyesült ellenzék vezére játszott szerepet. A társadalmi elkülönültség két jelképe Miskolcon a Nemzeti Kaszinó és a Polgáregylet volt. A Kaszinó az arisztokratikusabb, az egylet a polgáribb jellegű, ez utóbbi a Kaszinóból vált ki és sokkal nyitottabb volt minden társadalmi osztály felé, mint elődje. Csáthy Szabó viszont mindkét társaskörnek tagja volt. Négy háza volt a városban, amelyek közül a Rákóczi utcai emeletes épület volt a legértékesebb. A ház mellett a vágómalom, szemben vele a vágóhíd és a mészárszékek forgalma s a utcában végig az állandó piaci nyüzsgés. Kétes dicsőség, mindenesetre korára jellemző ellentmondás, hogy a város egyik első pénzügyi, kereskedelmi és ipari kapacitása, a legnagyobb pénzintézet vezetője, gyárak, részvénytársaságok alapítója, a legfontosabb közgazdasági pozíciókat betöltő értelmiségi volt a tulajdonosa a város egyik nagy nyomornegyedének. A Danyi völgyben, a Bábonyi bércen és a Muszkás oldalban összesen 31 földalatti “ház”nak volt a tulajdonosa.

Miskolc társadalmára egész vizsgált időszakunkban jellemző volt az erős társadalmi elkülönülés, de a zárt kasztok közötti választóvonal nem föltétlenül a zsidók és a keresztények között húzódott. Ezek az elkülönült csoportok egyúttal gazdasági érdekközösségek is voltak, amelyek nagyon nehezen engedtek maguk közé új tagokat. A nagyobb gazdasági érdekközösségen belül a szakmai elkülönülés jelentett egy második választóvonalat, amely az értelmiségen belül a gyógyszerészeknél volt a legerősebb. Öthat gyógyszerész működött egyidejűleg a városban, valamennyien virilis tagjai a városvezetésnek, akik monopolizálták szakterületüket, mert mindig megakadályozták az újabb gyógyszertárnyitási engedélyek kiadását.^[8] Az egy Kurucz János kivételével – aki kétszeres adóbeszámításával is mindössze három évig volt tagja a virilis csoportnak – valamennyien igazgatósági tagjai egy vagy több vezető pénzintézetnek, ipari részvénytársaságnak. Egymásnak adják a Színház Rt. vezérigazgatói székét és egykét kivétellel a evangélikus egyház presbitériumában is együtt tevékenykednek. E nyolc fős csoportból négynek a családja 1848 előtt is rendelkezett nemesi címmel, viszont akiknek nem volt, később sem igyekeztek azt megszerezni. Kurucz János és Kellner Sándor kivételével  legalább 100200 kat. holdas birtoka mindegyik gyógyszerésznek volt és egyúttal háztulajdonosok is voltak. Házaik többnyire a Széchenyi utca értékes épületei, köztük Rácz György tulajdonában két bérház is. A vállalkozásoktól távol maradó Kurucz János kivételével lekevesebb 13 évet töltöttek a város vezető testületében, sőt Rácz György 45 évig virilis tag tudott maradni.

Az 1872-es képviselőtestület 200 tagjából 63-ról biztonsággal megállapítható, hogy 1848 előtti nemesítéssel rendelkezett. Ebből a 63 régi nemesből 33 az értelmiségi csoportba sorolható és kivétel nélkül a legtöbb adót fizetők közé tartoztak – 28 a szabadfoglalkozású értelmiségi, öt az alkalmazotti csoportba –, de nem föltétlenül a legmagasabb adókategóriában. Körükben a földbirtoknak jóval nagyobb volt a jelentősége, mint a többi rétegnél. Ezek a birtokok régi családi birtokok voltak, köztük egy ezer holdon felüli nagybirtok Pilta Miklós ügyvéd tulajdonában, két közép és tizenhárom, a 100 kat. holdat nem sokkal meghaladó kisbirtok. Ez utóbbi nyolc tulajdonos között oszlott meg, de volt egy 40 kat. holdas és négy 27 holdas törpebirtok is. Ennek a 28 személynek 39 háza és 7 borpincéje volt a városban.

Az ezer holdas birtok tulajdonosa, Pilta Miklós ügyvéd a város kereskedelmét felvirágoztató görög kereskedők leszármazottja. A nemességet még nagyapja kapta 1794-ben. A borkereskedelemből nagy jövedelemre szert tevő családnak már 1845-ben 9 háza volt a városban. Amikor a miskolci háztulajdonosok többségének az adója akkor még az egy forintot sem érte el vagy csak fillérekkel haladta azt túl, a Pilta család birtokában levő házak után fizetett adó 613 forint között mozgott.^[9]

Pilta Miklós 1872-ben került be először a legtöbb adót fizetők névsorába és az utolsó évet kivéve 1885ig, haláláig tartotta első helyét, sőt a megyei virilisek között is ott találjuk, a második helyen. (Ez a kettős tagság a politikai befolyás tekintetében sem volt közömbös.) A nemességet szerző nagyapa és unokája a város első pénzintézetének, a Miskolci Takarékpénztárnak, majd később a Hitelintézetnek az alapításánál is ott volt, de ott volt az újjáéledő alkotmányosság időszakában Borsod vármegye állandó bizottmányában is. Ügyes gazdálkodással, jogban való jártasságával gyarapította vagyonát még akkor is, ha emiatt pereskednie kellett magával a várossal. Miskolc, mint egykori koronabirtok, 1877-ig nem tudta magát a maradvány földesúri jogok alól megváltani. 1873-ban érte a Monarchia kapitalizálódó gazdaságát az első pénzügyi válság, amiből az állami javak és földesúri tartozékaik eladása révén próbált kilábalni, vagy legalábbis bevételre szert tenni. A kincstár tulajdonát képezte ekkor Miskolcon a Zöldfa, a Korona, a Három Rózsa vendéglő és még három kiskocsma épülete a kapcsolódó italmérési joggal, a helypénzszedési jog, két malom és a serház épülete. Ezeket szerette volna a város megszerezni, a már meglévő Kántor kocsma mellé. (Ezen kívül már csak a munkácsi püspöknek volt joga a Pannónia fölött.)  A kincstárnak azonban 1872-ben még csak a Három Rózsa fogadót állt szándékában eladni, az italmérési joggal együtt, ráadásul két éves részletfizetésre. Ezt a lehetőséget használta ki Pilta Miklós és Szabó Gyula gyógyszerésszel közösen megvette a vendéglőt. Az egy italmérési jogból – azon a címen, hogy az ingatlant ketten vásárolták meg – mindjárt kettőt csinált, ami viszont sértette a város regalebevételből eredő érdekeit, különösen 1877 után, amikor végre sikerült a teljes megváltás. Évekig pereskedtek emiatt, de végül 1882ben Miskolc városa elveszítette a pert a város érdekeit védeni hivatott képviselőtestületi tagjaival szemben. Az italmérési jogot az állam később visszaváltotta, amiből a tulajdonosok ismét nagy haszonra tettek szert, mert a visszaváltási összeg öt év (18821886) jövedelemének – 10% levonása után maradó – húszszorosa volt.^[10] Ez a tetemes összeg már Pilta Miklós lányának, Erzsébetnek a vagyonát gyarapította, amivel viszont annak férje, Xivkovich Emil megyei földbirtokos, miskolci háztulajdonos – kezelvén felesége vagyonát – bekerülhetett a legvagyonosabbak névsorába.

A zsidó polgárság soraiból származó értelmiség igyekezett kihasználni társadalmi felemelkedésének szinte valamennyi lehetőségét, de jövedelemében a földbirtoknak nem volt nagy jelentősége. Annál nagyobb szerepet kapott a háztulajdon. A 19 ügyvédnek, orvosnak, építésznek (a gyógyszerészek között nem volt zsidó) összesen 39 háza volt a városban. Borpincét minden tehetősebb polgár vásárolt, hiszen a helyi hagyományok szerint azt megkövetelte a társadalmi pozíció. Elvétve akadt egy-egy 530 holdas törpebirtok, ahol a magasabb művelési kultúrát igénylő kert és szőlőművelés folyt, faiskolával párosítva. Egyetlen tulajdonos volt csak a csoportban – Gencsi Soma ügyvéd –, aki 100 kat. holdon felüli birtokot mondhatott a magáénak. A zsidó értelmiség leginkább a hitel és kisebb mértékben az ipar területén fektette be vagyonát.

Copyright © 2004 Dr. Tóvári Judit

E-mail: tovarij@ektf.hu

Utolsó módosítás: 2005.03.07.