Dr. Tóvári Judit honlapja

Kereskedők^[1]

A birtokos polgárság szellemi foglalkozású és egyéni vállalkozói rétegét vizsgálva (L. 5. és 6. tábla) szembetűnő, hogy a polgári állam kiépítését követően a vagyonképződésben a kereskedelemből származó jövedelem egyre nagyobb jelentőségre tesz szert, a századfordulóra a felére szorítva vissza a legvagyonosabbak között azt az értelmiségi réteget, amelynek nem volt közvetlen érdekeltsége a termelésben vagy a kereskedelmi forgalomban.

A vállalkozói réteg több mint a felének kereskedelemből származott a jövedelme. (L. 5. tábla). Az 1872. évben az egész virilis csoport 24%-át, a vállalkozói réteg 60%át a kereskedők alkották. 1917-ben a legnagyobb adózók csoportjának 41,4%a, a vállalkozói rétegnek  pedig 72,3%-a kereskedőkből állt. Az emelkedés nem egyenletes, mert az 1880as évek közepére hirtelen megemelkedett a kereskedelem aránya, de öt év múlva, 1890-ben ugyanilyen gyorsan esett vissza a tíz év előtti számra.

A nagyarányú fellendülés a borkereskedelemnek köszönhető (l. 8. tábla), ami azt eredményezte, hogy az 1881 és 1885 közötti öt évben kétszeresére nőtt az e kereskedelmi ágból tőkét felhalmozni képes polgárok száma. A szőlőbirtok és azzal összefüggésben a borpincék birtoklása minden időszakban a társadalmi rang egyik összetevője maradt a városban. Annak ellenére, hogy az 1880-as évektől a szőlőtermelés visszaesett, a borkereskedelem élénk maradt. Hogy a borkereskedelem ilyen jelentőségűre emelkedhetett a városban, abban nagy szerepe volt a földrajzi adottságoknak. Miskolc a hegyaljai borkereskedelem fontos lerakata volt, az Avas egészséges, ezret meghaladó számú, homokkőbe vájt pincéiben tárolták a továbbszállításig a felvásárolt bormennyiséget.

8. tábla

A kereskedelmi ágak képviselete a legvagyonosabbak körében

A legnagyobb jövedelemre szert tevő borkereskedők azok voltak, akik bekapcsolódtak a nemzetközi kereskedelembe, ügynökeik­kel behálózták a Monarchia, elsősorban Szerbia és Románia piacát.^[3] Ezek a kereskedők nem érezték meg olyan gyorsan a konjunktúraciklusok változásait. A városon belüli kereskedelemben a tanács korlátozta a borok palackozását és utcán át történő árusítását.^[4] Ezt ugyan a vendéglősök időről időre igyekeztek kijátszani, de az egymással is harcban álló regálebérlők és alvállalkozóik éberen figyelték egymás tevékenységét, és azonnal felléptek, ha gazdasági érdekeiket veszélyeztetve látták. Amikor például Karner Miklós vendéglős, aki öt éven át volt virilis tagja a város képviselőtestületének 1880-ban utcán át kezdte mérni a borát, korcsmárostársai beperelték szerződésszegés címén, mire ő magyar nyelvismeretének hiányosságaira hivatkozott, ami miatt nem értette a szerződés vonatkozó részeit.^[5]

A környék hatalmas szőlőterületeit az 1880-as évektől egyre nagyobb mértékben pusztította a filoxéra. A szőlők pusztulása miatt bekövetkezett magas borárak következtében nagy jövedelemre szert tett kereskedők fele azonban 510 év múlva, az árak csökkenésével sorra kihullott a legnagyobb adózók sorából. Az általános kereskedelmi pangás mellett hozzájárult ehhez az az országos hír is, hogy a borhamisítás fészke Miskolcon van.

A Miskolczi kalauz 1885-ben 20 borkereskedőt tüntetett fel,^[6] akik közül 12 benn volt a legnagyobb adózók sorában. 1912-re  lecsökkent a számuk 11-re,^[7] a borkereskedelemből származó vagyon pedig három család – Fischer, Grünfeld, Pollák család – négy tagjának a kezében összpontosult, akik – amellet, hogy Miskolcon monopolizálták a bor és pálinkamérési jo­got^[8], aminek bérletéért hatalmas összegeket fizettek a városnak – a bor és szeszkereskedést nagykereskedelmi szinten űzték. Korszakunk végéig a legnagyobb adót fizetők között megfor­dult 19 borkereskedőből 11 e három család valamely tagja volt. Apáról fiúra öröklődtek e mesterség fogásai, s a város önkor­mányzatában is követték a fiúk az apákat és – korszak­határunkon egy kicsit túl is tekintve, 63 éven keresztül ott vol­tak e családok tagjai a városvezetésben. Hasonló életutat jártak be a regálebérlettől a bor és szesznagykereskedelemig. A leg­jelentősebbek, mint a nevüket Győryre változtató Grünfeldek, kormányfőtanácsosi rangot is szereztek.

A Grünfeld család pályafutása klasszikus példája lehetne a regalebérlőből gyárossá növő tőkés vállalkozó típusának. A virilisjegyzéken legkorábban szereplő Ignác már harmadik nemzedéke a család kereskedelemmel foglalkozó ágának. A céget még 1805-ben alapította feleségének nagyapja, Sármán Sámuel, aki gyapjúkereskedéssel foglalkozott. Az üzletet fia, Sármán Izrael folytatta, majd tőle Grünfeld Ignác vette át, miutát Sármán Johannát feleségül vette. Ő bővítette bornagykereskedéssel, később sertéshízlalással és malomüzlettel. A Grünfeld cég vagyonára jellemző, hogy 1886ban 65 ezer forintot ajánlott a városnak a bor, sör és pálinkamérés jogáért. Ajánlatuk nyolc ezer forinttal haladta túl a város akkori legnagyobb jövedelemét, így nem csoda, hogy a regálebérlet árverését már meg sem hirdették^[9]. Hogy a család e magas bérleti ajánlatot megkockáztatta, azt csak a többi speciális regale birtokában tehette. Grünfeld Ignác  a kereskedőknek ahhoz a csoportjához tartozott, akik megszerzett tőkéjüket továbbra is a forgalom területén kamatoztatták, tevékenységüket több kereskedelmi ágra is kiterjesztve. Igen jelentős  pénzintézeti részvényekbe fektetett tőkéje. E dinasztiák utolsó képviselői – amellett, hogy a bornagykereskedelemmel sem hagytak fel – egy kivétellel áttértek a szeszkereskedelemre. Grünfeld Ignác fiai likőrgyárat is alapítottak, de hogy a bor sem maradt el piacra vitt áruik közül, bizonyítja, hogy az or­szágos borkiállításokról mindig éremmel és oklevéllel tértek haza.^[10] Míg apjuk csak mint nagy részvényes volt jelen a miskolci pénzintézetekben, az egyik fiú, a család nevét Győryre változtató Ödön, már igazgatósági tag a Takarékpénztárnál és a Gőztéglagyárnál. Ő házingatlanokba is fektetett tőkét, borpincéje a Tetemváron, öt háza pedig a Széchenyi és a Szemere utcában állt.

A Pollák családnak négy tagja lett virilis. Henrik 1, Móric és Jakab 18, Lajos pedig 32 éven keresztül. Móric és Jakab kezdte a sort 1872-ben. Mór ekkor 178 forintos, egyszeresen számított adójával a 48. helyre került. 1876-ban az 53., 1881-től viszont – az alatt a tíz év alatt, amíg a legtöbb adót fizetők sorában található – az első tíz között szerepelt. Bár megmaradt a vagyont megalapozó bornagykereskedésnél, a későbbiek folyamán kereskedésének súlypontja a szesz és ecetkereskedelem felé tolódott el, majd ecetgyárat alapított, amely az 1880-as években a Miskolcon működő három cég közül a legnagyobbra fejlődött, sőt országo­san is a nagyobbak közé tartozott 18 ezer hl-es éves termelésével.^[11]

Pollák Móric fia, Lajos apjának szeszkereskedését nagykereskedelmi szintre fejlesztette. Tőkéjének egy részét bankrészvényekbe, más részét házingatlanokba fektette, amelyek közül a legértékesebb öt ház a Kazinczy és három a Batthyány utcában volt – a borpincéken kívül. Nagyszámú részvényeinek köszönhette igazgatósági tag­ságát a Borsod-Miskolci Hitelbankban.

Jellemző a nagy vagyont gyűjtő borkereskedőkre, hogy házaik a város központi utcáinak értékes épületei voltak, mint ahogy a portrékban felvázolt három család 11 tagjának is 28 ház, 13 borpice és több házhely volt a tulajdonában. Pénzüket általában szívesen forgatták, ezért házingatlanon kívül földbirtokot nem vásároltak, viszont valamennyien jelen voltak pénzintézetek alapításánál,^[12] amelyek igazgatóságaiban e három családból ötnek a nevével lehet találkozni. Ezen kívül ipari részvénytár­saságok – mint a Gőztéglagyár – vezetőségében is ott voltak. Az asszimilálódási igény különösen a Pollák és a Grünfeld családban volt látványos. Utóbbiak Győryre változtatták nevüket, a Pollák család pedig a zsidó temetkezési szokásoknak merőben el­lentmondó, építészeti tömegével kirívó kriptát építtetett magának az avasi zsidó temetőben. Társadalmi rangjuknak a miskolci Nemzeti Kaszinó tagságával is nyomatékot adtak.

Eddig arról a 11 borkereskedőről esett szó, akik e kereskedelmi ág három legjelentősebbnek számító családjába tartoztak. Az a további nyolc borkereskedő, akik még az I. világháború előtt megfordultak a virilisek soraiban, személyükben nem túlságo­san jelentősek. Ezért e személyek életútjának ismertetése helyett nézzük most már összefoglalva a borkereskedelmi ágazat képviselőinek – mind a 19 személyt vizsgálva – bekapcsolódását a kapitalista termelés és forgalom vérkerin­gésébe.

A 9. táblázatból kitűnik, hogy a borkereskedők tőkebefektetései a házingatlanok és a pénzintézeti befektetések felé irányultak. Ugyanakkor, amikor pénzintézetek igazgatósági tagságáig heten jutottak el, ipari részvénytársaságok vezetőségeiben csak hárman vettek részt.

9. tábla

A borkereskedelemből származó tőke mozgása

A vezető kereskedelmi ág reprezentáns családjainak eredetét kutatva eljutottunk a görög kereskedők helyébe lépő zsidó családokig. Rendkívül nagy szerepük volt abban, hogy Miskolc fontos kereskedelmi és ipari központtá fejlődött. A görög kompánia gyengülésével párhuzamosan, a 19. század második negyedétől vették át fokozatosan a vezető szerepet. Egyen­jogúsításuk előtt sem föld, sem házbirtokot nem szerezhettek, csak mint a tapolcai apátság és az uradalom kocsmabérlői telepedhettek le. A felhalmozás fő forrását a kereskedelem képezte, a város földrajzi adottságai pedig meghatározták a kereskedelmi ágakat. Az ipar korlátozott volt és az ismert okok miatt a mezőgazdaság sem lehetett a tőkeakkumuláció fő területe. Így emelkedtek ki lassan a 19. század első felében még szegény, jogilag elnyomott zsidóság köreiből azok a kereskedők, akik később mind nagyobb vagyonra tettek szert. A kiegyezést követően, amikor a hazai polgárság izmosodásnak indult, ezek a kereskedőcsaládok rendelkeztek befektetéshez szükséges tőkével, amit az is mutat, hogy a Miskolci Takarékpénztár  alapító részvényesei között a későbbi virilis borkereskedők közül már 1845ben megtalálható Pollák Jakab és Propper Ignác egy-egy részvénnyel.^[13] Korszakunkban a legnagyobb adózók csoportjába került 19 borkereskedőből mindössze 5 esett ki öt éven belül. A többség 1042 évig volt képes megkapaszkodni a virilisek között, ha pedig a több generáción keresztül a legtöbb adót fizetők között maradó családokat tekintjük, hat évtizeden felüli tagsággal is találkozunk (Grünfeld-Győry család).

A kereskedők vagyoni rétegződésének vizsgálata egyértelműen mutatja a város gazdasági vérkeringését fenntartó kereskedelmi ágak jelentőségét. (L. 10. tábla)  

Ezek a vezető ágak a fűszer, bor, textil és terménykereskedelem, valamint a modern városépítés igényeit kielégítő fa, üveg és vaskereskedelem. Hasonlóan a vendéglátásból jövedelmet szerzőkhöz, számszerűségében jelentős a vegyeskereskedelem. A valóban nagy jövedelmet biztosító ágazatok azonban – mint azt a fizetett adó nagysága alapján kialakított ranghelycsoportok is mutatják –  a bor és a terménykereskedelem, ez utóbbi sok esetben a lisztté feldolgo­zott áruk forgalmazását is magába foglalta. A város gazdasági életében mindig fontos szerepet játszottak a gabonavásárok. A búzavásárteret bérlők – mint Patzauer Mór – mindenkor ott voltak a legtöbb adót fizetők között.

A borkereskedelem kapcsán már szóltunk arról, hogy a leg­nagyobb jövedelemre szert tevő virilisek között legtovább bennmaradni képes személyek azok voltak, akik bekapcsolódtak a távolsági kereskedelembe. A terménykereskedelem terén szintén megvolt ez a lehetőség, mert Ausztriába, Német, Bajor, Francia és Olaszországba jelentős kivitel tárgyát képezte a liszt, rizs, árpa, kukorica, bab, lencse, só és a gyapjú. A gabona­forgalom főleg észak felé irányult, de nagy akadálya volt Németország védővámja és az orosz verseny.

A köleskása spe­ciális kiviteli cikke volt Miskolcnak, mert itt és a környéken számos vízimalom hántolt kölest. (A nyers kölest még Romániából hozatták, uszályokon szállították Budapestig. A  miskolci köles csak akkor veszített jelentőségéből, amikor Bu­dapesten 1880ban felépült a Király malom.) Az 1878-as árvíz nagy veszteségeket okozott a terménykereskedőknek azáltal is, hogy a Szinva vizére telepített malmok nagyrészt elpusztultak, 1884-ben pedig leégett a Borsod-Miskolci Gőzmalom. Ez utóbbi azonban hamar újjáépült  és 1890-ben 8334 forintos adójával az első helyen álló virilis. A Borsod-Miskolci Gőz­malom – elnöki székében Hatvany-Deutsch Károly budapesti terménykereskedővel – 1898 és 1916 között megszerezte a debreceni, a hatvani, a losonci, a csányi, a kassai, a szegi, az iglói, a nagysárosi, a szol­noki és az eperjesi malmok részvényeinek többségét és ezzel a terménykereskedelem centrumává avatta a miskolci piacot. A Gőzmalom alelnöke Lichtenstein József egyúttal a Miskolci Hitelintézet elnöke is volt. A közös érdekeltség eredményeként építette fel ez a pénzintézet 1892ben a termény és áruraktárat, szervezett nagyjelentőségű gyapjúvásárokat és az árpakereskedelem fellendítése érdekében modern árpaosztályozó berendezést is üzembe állított. A vasu­tak szállítási kedvezményeket adtak a termény és áruraktárban tárolt gabonára, ezáltal Miskolc forgalmi jelentősége emelkedett, mert a távolabbi pontokon beszerzett áruk tárolását és továbbszállítását előnyös díjtételek biztosították. A Hitelin­tézet a közraktárban elhelyezett árukra előlegeket nyújtott. Az egymás után szerveződő pénzintézeteket szoros érdekeltség fűzte a kereskedelmi vállalkozásokhoz, ugyanakkor a kereskedők is előszeretettel fektették vagyonukat pénzintézeti részvényekbe.

A legtöbb adót fizetők közé bejutott terménykereskedők zöme a konjunktúraciklusokban, főleg háborús időszakokban nagyobb jövedelemre szert tevő és 15 évre bejutott személyekből állt. Akik stabilak tudtak maradni, mint a 19 évig virilis Feuerstein Márk, családi vállalkozásként, több nemzedéken át folytatták üzletüket. Azok a terménykereskedők és földbirtokosok – mint például Szathmáry Király Pál  – akik képesek voltak gazdaságukat modern kapitalista nagyüzemmé fejleszteni, növelni tudták a gabonakereskedelemből származó profitot a közvetlen piaci értékesítésen túl a gabona lisztté való feldolgozásával. A ter­ménykereskedelem által biztosított profitot malomépítésbe fektették, mint ahogy Feuerstein terménykereskedő és Szathmáry földbirtokos is tette.

10. tábla

A  kereskedők vagyoni  helyzete a legtöbb adót fizetők között elfoglalt ranghelycsoportok szerint^[14]

A bőrkereskedelem az 1870-es években nagyon szűk keretek között mozgott. Több kis tímáriparos működött, az általuk készített bőrök fedezték a város szükségletét. A Törökországból importált kordován bőrt Lázár Emánuel és Fábián Lipót hozta forgalomba. A Lázár családból Miksát 1884-ben vették fel a legtöbb adót fizetők névjegyzékére, ahol 1935ig tartotta a helyét.  Igazgatósági tagja volt a Miskolci Hitelintézetnek és tagja az Osztrák-Magyar Bank bíráló tanácsának, de ezen túl sehol sem lehetett találkozni a nevével.

A család rozsnyói bőrgyárának termékeit forgalmazta a Miskolcon 1885-ben letelepedő Markó Pál, aki a kereskedésen túl közéleti tevékenységet is kifejtett mind a város érdekében, mind az evangélikus egyházban. Már 1860ban tagja volt Borsod vármegye állandó bizottmányának, 1872-től pedig a városi képviselőtestületnek és a megyei törvény­hatósági bizottságnak is. A kereskedést Markó Pál  özvegye is fenntartotta, de az ő jövedelemének tekintélyes része bérbeadott  Városház téri bérházából származott. Fiát Bécsbe küldte egye­temre, ahonnan orvosi diplomával tért haza és 39 éves korában vármegyei főorvosként került a legtöbb adót fizetők névsorába.

A gazdasági elit tagjainak egy csoportja a Felvidékről szárma­zott Miskolcra, ahol nemcsak gazdasági kapcsolataik, de evan­gélikus vallásuk és házasságaik is összetartották őket, és nem hiányoztak a Nemzeti Kaszinó tagjai közül sem.

A meginduló építkezésekkel kapcsolatos a fa, vas és üvegkereskedelem képviselőinek a megjelenése a legnagyobb adót fizetők között. Számuk messze elmaradt a terménykereskedők mögött, 18%-uk viszont a legmagasabb adókategóriában szerepelt. A vaskereskedelem a feldolgozott vas és fémáruk forgalmazásával foglalkozott, a nyersvasat és az acélt a diósgyőri gyár forgalmazta. Az I. világháború előtt mindössze négy  vaskereskedő – Kupfer Mór, Kubacska István, Lichtenstein József és Varga Jakab – került be a legtöbb adót fizetők közé, ahol öt, tizen­kilenc, huszonöt és negyvenegy évig maradtak. Míg a bor és a terménykereskedő virilisek valamennyien a korábban jogfosz­tott zsidóság soraiból emelkedtek fel, a vaskereskedők között két régi polgárt (Kubacska és Lichtenstein) is találunk. A továbbiakban ők ketten játszottak kiemelkedő szerepet, igen erőteljesen bekapcsolódva a kapitalizálódó gazdaság vérkerin­gésébe pénzintézeti és ingatlanbefektetéseikkel. A négy vaskereskedőnek 19 háza volt és ketten földbirtokot is vásárol­tak. Hárman foglaltak helyet két-két pénzintézet igazgatóságában úgy, hogy  Kubacska István a századfordulón a vezérigazgatói, Lichtenstein József pedig az elnöki pozíciót töltötte be amellett, hogy az előbbi egy, az utóbbi négy ipari részvénytársaság igazgatósági tagja is volt. Tőkéjük egy részét részvényekbe fektették, más részét viszont tovább forgatták és újabb vállalkozásokba kezdtek. Későbbi gazdasági fejlődést megalapozó vállalkozások ezek, főleg a közlekedés és a hírközlés területén. Különösen kiemelkedik e szempontból a Lichtenstein család, amelyik rend­kívül sokat tett a közlekedés – úgy a személyszállítás, mint a fuvarozás – korszerűsítése érdekében. Idősebb Lichtenstein József – összefogva a Fűrész fűszerkereskedő céggel, amelyhez családi kapcsolatok is fűzték – az 1830-as évek elején  kereskedőtár­saságot alapított a Tiszán érkező áruk továbbszállítására. A Tár­saság a tiszakeszi rakodóállomásról továbbította az árut. Kapcsolatban voltak a nagy felvidéki kereskedőtársaságokkal, rajtuk keresztül monopolizálták Felső-Magyarország termény és áruforgalmát. Az idősebb Lichtenstein Józseflett a helyi képviselője az 1830ban alakult gyorskocsijáratnak, amely Miskolcon áthaladva Pestet kötötte össze Eperjessel. Ezek után természetes az a buzgalma, amellyel a Tiszavidéki vasútvonal megépítését szorgalmazta – és ha már ő nem is érhette meg, mert 1852-ben meghalt, képviselő fiára hagyományozta a vasútfejlesztés országgyűlési támogatását. A kereskedőházat alapító apa – felismerve a hirdetések hírnevet és ezáltal kereskedelmi forgalmat növelő üzleti hatását, Furman Ferdinánddal közösen, 1842-ben  útjára indította Miskolc első hirdetési lapját, a Miskolczi Értesítőt, amely a miskolci hírlapirodalom kezdetét is jelentette.^[15] Ezzel az örökséggel lépett hasonnevű fia 1872-ben a miskolci legtöbb adót fizetők közé, ahol haláláig, 1914-ig  az első nyolc között található, de ott volt virilisként a megyei törvényhatósági bizottságban is. Miskolc polgári kori történetében ő az egyetlen kereskedő, aki a város képviselőjeként bekerült az ország­gyűlésbe. Társai e minőségükben valamennyien értelmiségiek voltak.

Ifjabb Lichtenstein József, aki 41 éven át, 1913-ban bekövetkezett haláláig aktív tagja volt a városi közgyűlésnek (1909-ig a megyei törvényhatósági bizott­ságnak is) és ugyanilyen aktív szerepet játszott az evangélikus egyház presbitereként is, Pesten és Bécsben tanult kereskedelmi akadémiákon.^[16] Közgazdasági érdeklődése vitte az 1860as években az országos váltóügyi értekezletre, 1872-ben az első országos közgazdasági kongresszusra, majd a bankankéton a bank és az adóügy avatott szakértőjeként szólalt fel.^[17] Széles látóköréhez hozzájárult, hogy tapasztalatszerzés céljából beutazta a Monarchiát, a dunai fejedelemségeket, Törökország egy részét, Európa nyugati államait, az 1871-ben Antwerpenben tartott statisztikai kongresszus alkalmával pedig Belgiumot és Angliát is. A vasutak, a közlekedés fontosságát – már csak utazásainak tapasztalatai és családi hagyományai miatt is – különös érzékenységgel kezelte. A parlament közlekedési bizottságának a tagjaként a 70-es évek végén bírálta a kormányt a vasutak állami kezelésbe vételének halogató, felemás megoldása miatt, de bírálta az állam iparpolitikáját is, mert nézete szerint az államnak nem volna szabad gazdasági kérdésekkel foglalkoznia, ellenben tartson mintagyárakat, ame­lyek mellett az adózó magánkisipar tanulmányokat folytathat.^[18] Nagy szerepe volt a Miskolci Hitelintézet  megalapításában, ahol a legnagyobb részvényes volt^[19] és haláláig elnöke is ma­radt. A Hitelintézet részvényeinek közel 1/3a kereskedők kezé­ben volt^[20], így egész természetesnek tűnik, hogy a pénzintézet igen jelentős kereskedelempártoló tevékenységet folytatott (mint ahogy erről már a terménykereskedők tárgyalásánál  szó volt) és érdekeltséget szerzett Felső-Magyarország legnagyobb ipari vállalkozásain – a Borsod-Miskolci Gőzmalmon és  a Miskolci Gőztéglagyáron –   kívül az Athaeneum Rt.nél, 1916-ra pedig már egész sor kisebb vidéki pénzintézet került az érdekközösségébe, amelyekkel együtt a Magyar Általános Hitelbank érdekkörébe tartozott. A Hitelintézet elnöki posztja – különösen 1911 után, amikor érdekszövetségbe került a Magyar Általános Hitelbankkal, a magyar állam “bankárával” – helyben rendkívül nagy presztizst jelentett. E pénzintézet igazgató tanácsa és felügyelő bizottsága egyébként is – egykét kivételtől eltekintve – városi virilisekből állott. Lichtenstein József a  Hitelintézet elnöksége és az OsztrákMagyar Bank bíráló tanácsi tagsága mellett hat ipari részvénytársaságnak volt egyidejűleg igazgatósági tagja. Ezek között a legjelentősebbeknek, mint a Gőzmalomnak vagy a Gőztéglagyárnak alelnöke vagy elnöke is, de ott volt a jövedelmező Miskolci Villamossági Rt. igazgató tanácsában is. Vagyonának egy részét 930 kat. holdas abaúji földbirtokaiba fektette, amelyek legnagyobb része szántóterület volt. Miskol­con három háza volt, amelyek közül a Király utcai adott helyet a szabadelvű, majd később a munkapárti találkozóknak.

Mentalitását jellemzi, hogy 1861-ben – 24 évesen – még a Nemzeti Kaszinóból korábban kivált iparosok művelődési és segélyegyletének, a  Polgáregyletnek a tagja,^[21] három évtized múltán viszont a Nemzeti Kaszinóból agitálva akarja beolvasz­tani a Polgáregyletet.^[22] Ezidőtájt szerzi fentebb említett földbir­tokait is, majd ahogyan szaporodnak gazdasági és politikai pozíciói, reprezentálást kívánó státusérdekei, életének külsősé­geiben is igazodik a régi társadalmi struktúra azonos pozíciójú elemeihez. Az apjától örökölt tekintély és vagyona második házasságának idejére – az 1870-es évekre, amikor a 35. helyen álló legvagyonosabb virilis – már elegendő társadalmi rangot jelentett ahhoz, hogy nemesi származású lányt vegyen feleségül, Nagyréthi Darvas Malvin személyében.^[23]  Felesége családjának tagjai Nógrád vármegye hivatalaiban tűntek fel, dédapja a vármegye első alispánja a 18. század végén, majd a Helytartótanácsnál tanácsos.^[24] Nagyapja, Darvas Antal szintén vármegyei hivatalo­kat viselt, de már Abaújban (ahol majd Lichtenstein József a 1920. század fordulóján földbirtokait szerzi). A nagyúri külsőségek átvétele második házasságától egyre nyilvánvalóbb.  Nemesi címet, homrogdi előnevet és címerhasználatot kérvényez és kap 1902-ben. Címerében a két kalapács vasáru-nagykereskedését, a három búzakalász pedig földbirtokossá válását jelképezi és ettől kezdve nem vaskereskedőként, hanem földbirtokosként véteti fel magát a legtöbb adót fizetők névjegyzékére. Két fiából, Imréből és Pál­ból katonatisztet nevelt, László fia pedig előbb bankigazgató, majd a Gömbös-kormány idején, 1932 októberétől három éven át városi főispán lesz, a Felsőház tagja. Lánya Rakovszky Endre belügyminisztériumi tanácsoshoz ment feleségül. (Gyula, a negyedik fiú, valamint első házasságából született két gyermeke pályafutásáról nincs tu­domásunk). Imre és Pál, a két katonatiszt Bécsben szolgált, de Imrét egy botrány miatt még az első világháború előtt nyugdíjazták,^[25] ami Pál testvérét arra indította, hogy családnevét 1914ben Homrogdyra változtassa.^[26] Lichtenstein József halála után a vasnagykereskedés László fiára maradt, aki azt részvénytársasággá alakította.

Nagy számban jutottak be textil, ruházati és divatkereskedők a legtöbb adót fizetők közé. Számuk majdnem elérte a borkereskedők számát, vagyoni helyzetük viszont messze elma­radt mögöttük. Ha vagyonuk nem is érte el azt a szintet, ame­lyet a borkereskedők elértek, viszonylag stabilan meg tudtak maradni a legnagyobb adózók között. Abból a 16 textilkereskedőből, akik 1917 előtt léptek a virilisek csoport­jába, mindössze öten estek ki öt éven belül, hárman maradtak 6-10, hárman 11-15 évig, két személy elérte a 20-25 évet, ketten 26-30 éves tagsággal rendelkeztek, egy személy pedig 45 évig volt tagja  a csoportnak.

Tőkebefektetéseik irányát vizsgálva mindig ugyanannak a kilenc személynek^[27] a neve került előtérbe, akik 21 ház felvásárlásával háztulajdonosokká váltak, amihez ketten földbirtokot is szereztek. Jól elkülöníthető ez a kilenc kereskedő az eltöltött évek száma szerint is. Azok közül kerültek ki, akik tíz vagy ennél több évig képesek voltak megkapaszkodni a legnagyobb adózók sorában. A háztulajdon mellett a másik tőkebefektetési lehetőség a pénzintézeti részvényessé válás. Az előbb említett kilenc személy úgy élt ezzel a lehetőséggel, hogy egyidejűleg több intézetnél is befektetett vagyont. Ugyanez a kilenc személy benn ült valamely pénzintézet vezetőségében, ketten pedig – Silbiger Ármin és Bloch Ármin –– ipari részvénytársaságok igazgatósági tagjai is lettek. Kizárólag zsidó kereskedők voltak, akiknek a családjában ez a szakma öröklődött és így egy család több generációja követte egymást a legnagyobb adózók sorában. Nem jellemző, de előfordult olyan kereskedő is, mint Silbiger Ármin, aki ház és földbirtokossá válva fiát közhivatali pályára irányította, így lett Silbiger Bertalan vármegyei főügyész, aki 1935-ben (ez az utolsó szereplése) a kilencedik legvagyonosabb virlis.^[28] Apjának a letelepedés és az üzletnyitás lehetőségét az egyen­jogúsítás hozta meg. Vagyona  rohamosan nőtt, amit az is mu­tat, hogy  üzletét 1869ben alapította, a legvagyonosabbak névsorába pedig 1885ben került először, a 13. helyre. 1909-ben már mint földbirtokost vették fel a virilisjegyzékre.

Miskolc fűszerkereskedelme a város kereskedelmével egyidős és ez az a kereskedelmi ág, amelynek virilis képviselői között a legnagyobb számban találni régi polgárjoggal rendelkező személyeket. A helyi kereskedelem megteremtői, a görögök, előszeretettel foglalkoztak fűszerkereskedéssel, bár ez a kereskedelmi ág még az 1830-as években is igen kezdetleges volt. Fűszer mellett vasat, terményt, vásznat, gyapjút, sőt juhot és szarvasmarhát is árusítottak, igazi vegyeskereskedések vol­tak. A fűszer és gyarmatáru-kereskedelem akkor indult virág­zásnak, amikor a vasút kiépült. A Felvidékkel addig uszályokon folytatott kereskedés helyett a vasút kényelmesebb szállítást tett lehetővé. A borkereskedőkhöz hasonlóan nagy számban voltak jelen a legtöbb adót fizetők között. Az első ranghelycsoportba azonban csak egy ilyen kereskedő, Weidlich Pál sorolható, aki 1881ben telepedett le Miskolcon. Apja a Vas megyei Erdődy birtokok jószágkor­mányzója volt, akinek 11 gyermekéből Pál volt a legfiatalabb. Miskolci letelepedése után a fiatalember Máhr Károly fűszerüzletében lett üzletvezető, amit tíz év múlva át is vett és Felsőmagyarország legnagyobb fűszerkereskedésévé fejlesztette. (“A Weidlich” ma is fogalom Miskolcon.) Régi tulajdonosa, Máhr Károly szintén városi vi­rilis volt, 1881 és 1885 között a 11-12. helyet foglalta el. A “Fekete kutyához” címzett fűszerüzletet Weidlich kibővítette, majd áthelyezte a Széchenyi utcában időközben felépített palotájába. Üzletét nagykereskedéssé fejlesztette, ahová a fűszer és gyarmatáruk közvetlen import útján kerültek. A fűszer mellett bor- és vetőmagkereskedéssel is foglalkozott. Kereskedelmi szemlélete példaadó volt abból a szempontból is, hogy évente külföldi ösztöndíj-lehetőséget hirdetett meg kereskedőtanulók részére. Ő maga is évente többször járt külföldön, amelynek hasznát először a kereskedelmi minisztéri­umtól elnyert ösztöndíjas útján tapasztalta. Rendkívül aktív volt mind az egyesületi életben, mind a pénzvilágban. Öt háza volt a Hunyadi, Deák és Széchenyi utcában (ez utóbbi egymagában egy hatvan lakásos palota).

A fűszerkereskedők tőkebefektetéseit vizsgálva ugyanarra az eredményre jutunk, mint a textilkereskedők esetében. Első he­lyen vehető számításba a háztulajdon, a 19 kereskedőnek 32 épület volt a birtokában, de amíg az első öt évben kieső nyolc személy közül csak háromnak volt saját háza, addig a 1115 évig virilis három kereskedőnek tíz, a 1620 éves tagsággal ren­delkező öt személynek 12 és a 2630 évig a legnagyobb adózók között maradó három fűszerkereskedőnek hét háza volt a város­ban. E hét ház egyike az a Széchenyi utcában álló öt emeletes épület, amelyet Weidlich Pál építtetett 1911-ben 60 lakással és 14 udvari üzlethelyiséggel, frontján két nagy alapterületű üzlettel, nagyobb pincéjében az Apollo mozival.

A fűszerkereskedők is előszeretettel fektették pénzüket részvényekbe. Pénzintézetek vezetőségében nyolcan, ipari részvénytársaságok igazgatóságában ketten foglaltak helyet. A földbirtok viszont csak egy kereskedőnél, Máhr Károlynál játszott szerepet, mint tőkebefektetési le­hetőség. Azok a kereskedők, illetve leszármazottaik, akik 1848 előtt is polgárjog birtokában voltak, kivétel nélkül megtalál­hatók a pénzintézeti részvénytársaságokat szervező tőkések között. Hat ilyen személyről van szó,^[29] akik összesen  81 pénzintézeti részvénynek voltak a tulajdonosai.^[30]

A fűszerkereskedők közül csak azok tudták hosszabb ideig állni a versenyt, akik külkereskedelmi kapcsolatokkal rendelkeztek, kereskedésüket nagykereskedelmi szintre fejlesztették, háztulajdonossá váltak és egyidejűleg több részvénytársaságban nagyobb számú részvényt vásároltak.

A legnagyobb adózók közé felvett fűszerkereskedők voltak azok, akiknek a nevével a miskolci lapok hirdetési oldalain ál­landóan találkozunk. Művelt, világot látott kereskedők voltak, akik a szakmát bel és külföldi tanulmányutakon sajátították el. Miskolcon letelepedve vagy ide visszatérve, egykét nagyobb kereskedőháznál gyakoroltak, majd átvették az üzletet, vagy sa­ját vállalkozásba kezdtek. Így ezek a régi híres kereskedőházak nem haltak ki, az utódok még nagyobbra fejlesztették azokat. Ezek a kereskedelmi vállalkozások a házasságok révén az egész várost behálózó családi vállalkozásokká fejlődtek.

Az egész képviselőtestületben – beleértve a választott tagokat is – egyetlen könyvkereskedő volt, Ferenczi Bernát. Egyedülálló kezdeményezése volt és egész kor­szakunkban nem talált követőre 1850-ben alapított kölcsönkönyvtára. Mivel a városnak még az 1930-as években sem volt egy elfogadható gyűjteménnyel rendelkező közkönyvtára,^[31] Ferenczi Bernát vállalkozása különlegességszámba ment. Fő tevékenysége azonban az a könyv- és papírkereskedés volt, amelyet még Heilprinn Mihály alapított 1845-ben, aki Sátoraljaújhelyről jött, otthagyva a zsidó iskola főtanítói állását. Tizennyolc nyelven olvasott, jónéhányat beszélt is. A város társadalmában haladó szellemet képviselő személyek, elsősorban maga Sze­mere Bertalan, majd Palóczy László, Pilta Mihály, Kun József, Vadnay Lajos és Szűcs Sámuel karolták fel akkor Heilprinn vállalkozását. A pozsonyi diétán maga Szemere eszközölte ki Heilprinn könyvüzletnyitási engedélyét a bécsi kancelláriától, de a szabadságharc alatt megírt őrdala miatt 1849ben el kelett tűnnie Miskolcról. Zárva maradt üzletét vette át Ferenczi Bernát, aki könyvkiadói célokat is tűzött maga elé. Ezzel, valamint kölcsönkönyvtárával egyik úttörője a miskolci kulturális életnek. 9500 kötetes könyvtára állományának több mint a fele német nyelvű művekből állt, de volt a könyvek között azért 2500 magyar, 1500 francia és 500 angol nyelvű is,^[32] a kor szokásának megfelelően szépirodalom, köztük a reformkor magyar irodalma és egy kevés ismeretterjesztő anyag.  Az akkori tágas üzletben találkoztak az elnémított haladó polgárok az önkényuralom idején. Élete utolsó szakaszát, az 1880as éveket már szélesebb könyvkiadói tevékenység jellemezte. Először adott ki olyan képes-levelezőlapokat, amelyek ma is becses várostörténeti emlékek. Ezenkívül a protestáns teológiai irodalom, Tompa Mihály egyházi beszédei, Kun Bertalan, Gyöngyössy Sámuel, Kupay Dániel művei mind a Ferenczi cég kiadásában láttak napvilágot. Fióküzletekkel egész Felső-Magyarországot behálózta. Losoncon, Rimaszombaton, Nyíregyházán, Ungváron nyíltak fióküzletei, amelyek lassan önálló üzletekké fejlődtek. Nyomdája térképeket, műszaki rajzokat, ipari és kereskedelmi nyomtatványokat is előállított. Egyik alapítója volt a Miskolci Takarékpénztárnak.

A kereskedelmi tőke eredetét, befektetésének irányát, a város polgárosodásában játszott szerepét vizsgálva, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a kereskedelemben nagy tőkét felhalmozni képes kereskedők azok voltak, akik

1.    a kereskedelmi ág természete folytán bekapcsolódtak a távolsági kereskedelembe és ügynökeik révén állandóan szemmel tudták tartani a piacot,

2.    a házat, földbirtokot, részvényeket szerzők

3.    és nem utolsó sorban azok, akik családi vállalkozásként folytatták tevékenységüket.

A kereskedelmi tőke így elsősorban házingatlanokba, bankrészvényekbe és egyes külkereskedelmi ágak – mint a termény és borkereskedelem – esetén élelmiszeripari vállalkozásokba és kisebb mértékben földbirtokba vándorolt. A csak helyi, városon belüli kereskedelmet ellátók – főleg a vegyeskereskedők – gyakran cserélődtek, vagyonuknak nem volt stabilizáló hatása.

A régi polgárjog birtokában levő kereskedők, beilleszkedve a polgári állam kereteibe, ott is a fejlődés mozgatóivá váltak. Tizenegy régi polgár található a dualizmus korában virilisként szereplő 125 kereskedő között a fűszer, vas, valamint a vegyeskereskedelmi ágazatban és egy a vendéglősök között. A legmozgékonyabbak a tőkés termelés által leginkább foglalkoztatott kereskedelmi ágakból kerültek ki, így a vaskereskedelemmel foglalkozó két régi polgár  Lichtenstein József és Kubacska István tőkebefektetései révén, valamint a várospolitikában és az országos politikai mozgalmakban való részvételükkel teljesen bekapcsolódtak a polgári állam vérkeringésébe. Ott találjuk őket ipari részvénytársaságok és pénzintézetek igazgatóságaiban, a háztulajdonosok és kisebb mértékben a földbirtokosok között, sőt Lichtenstein Józsefet az országgyűlésben is. A fűszerkereskedők is csak az ipari részvénytársaságok vezetőségéből hiányoztak és nem jutottak el a képviselőségig. Három régi joggal rendelkező kereskedő maradt csupán, akik nem lettek egyéb területen is vállalkozókká. Igen figyelemre méltó a régi polgárjoggal rendelkező Tajthy József, aki a város első pénzintézetének az alapításakor, 1845-ben a 10 darab részvény vásárlásával 1000 ezüst forintot volt képes befektetni egy jószerével bizonytalan kimenetelű vállalkozásba. Vagyona nemcsak kereskedelmi tevékenységéből származott, hanem mögötte ott volt a házingatlan is.

A zsidó eredetű polgárság a kereskedelem területén érvényesülhetett, hiszen a sokáig fennálló feudális viszonyok miatt nemesi birtokot 1844ig csak nemesek szerezhettek, de emellett a városi tanács is tiltotta letelepedésüket. A magyar honosság hiánya földbirtokszerzésüket, a polgárjog hiánya pedig házvásárlásukat akadályozta. Az ipar területén nem invesztálhattak tőkét az 1872-ig érvényben levő céhes korlátok miatt. Bármennyire hátráltatták is a polgári fejlődést a sokáig fennálló hűbéri viszonyok, a feudalizmus keretei között meginduló spontán gyarapodást megakadályozni nem tudták.

A jogfosztott zsidóság előtt két út maradt nyitva:

1.    Bekapcsolódni azokba a kereskedelmi ágakba, amelyek a nagy kereslet révén külországokba továbbították az árut. Zsidó vállalkozóké volt a bor, a termény és a dohánykereskedelem.

2.    Másik lehetőségként kínálkozott, hogy mint a koronauradalom és a tapolcai apátság korcsma és boltbérlői telepedjenek le.

Egyenjogúsításuk – 1867 – után elhárult birtokszerzésük akadálya és négyöt év múlva egy 12 fős kis csoport már elég vagyonos ahhoz, hogy bekerüljön a legtöbb adót fizetők közé. Számuk évről évre gyarapodott, s 1917ben kettő kivételével valamennyi virilis kereskedő a zsidóság soraiból került ki. Összességében a 125 kereskedőből 93 zsidó volt. Ott voltak a miskolci pénzintézetek alapításánál is. Földbirtokba ugyan kevesen fektették felhalmozott tőkéjüket, a háztulajdon viszont annál biztosabb befektetésnek látszott.

A századfordulóra a legvagyonosabb kereskedők birtokolták a vezető miskolci  pénzintézetek részvényeinek többségét és lettek  azok vezérigazgatói, elnökei vagy alelnökei.^[33]

A századforduló idején az egyik legfőbb politikai kérdés a közös vámterület tízévenkénti megújítása volt. A Kereskedelmi és Iparkamara álláspontja – a Kamarában hangadó kereskedők szinte egyhangú állásfoglalásának eredményeként – a közös vámterület fenntartása. Véleményük szerint Magyarország nyerstermelő állam, a kisipar válságát nem a közös vámterület idézte elő, hanem az a mezőgazdaság válságát érzi. A kiegyezés keretében a piacot az őstermelésnek kell megszereznie s ez előbbre való az önálló vámterületnél.^[34]  Érthető a kereskedők szinte egyhangú véleménye, hiszen a Monarchia, a nagy gazdasági egység viszonylag széles fogyasztópiacot, ezáltal jövedelmet biztosított számukra.

Copyright © 2004 Dr. Tóvári Judit

E-mail: tovarij@ektf.hu

Utolsó módosítás: 2005.03.07.