Dr. Tóvári Judit honlapja

Közisztviselők

Ebben a fejezetben azt vizsgáljuk, hogy a testület virilis tagjain keresztül a tisztviselők milyen mértékben és értelemben voltak tagjai a gazdasági elitnek, vagyoni és társadalmi állásuknak mik voltak a kifejezői. Kérdés, hogy mennyire maradtak meg az alkalmazotti rétegben a régi társadalomszerkezet rendi formái, mennyire alkalmazkodtak az új gazdasági rendhez, ezen a területen mennyire lett teljessé a polgári társadalom?

Állami, közigazgatási és egyházi alkalmazottak

 Az 1872 és 1917 közötti 45 évben 51 újonnan belépő tisztviselő fordult meg a legnagyobb adózók sorában, akik közül 42en érkeztek  valamely állami és egyházi intézmény, illetve a hagyományos vármegyei, városi közigazgatás jogi végzettségű alkalmazottai –úgymint a főispán, polgármesterek, jegyzők –  közül, de a mindenkori tiszti orvosok is ott voltak köztük. Mindössze két tisztviselő volt, akiknek sem iskolai végzettségüket, sem hivatali beosztásukat nem sikerült megállapítani. Egy rendőrkapitány és egy minisztériumi titkár is akadt a város virilisei között. Noha a városi főispán, Tarnay Gyula csak 1917-ben volt tagja a virilis csoportnak (5501 koronás adójával a hatodik helyen állt) ez nem föltétlenül jelentette azt, hogy vagyonalapja a későbbiekben annyira lecsökkent volna, hogy emiatt maradt ki a legvagyonosabbak névsorából, hanem választania kellett virilizmus, a választás és később a szakszerűség jogán történő törvényhatósági bizottsági tagság között. Tarnay főispán személyes életútja arra is példa, hogy 1905ös megyei alispánságától kezdve miként terjesztette ki kapcsolatait jövedelmező vállalkozások felé, miként találjuk ott egyre több részvénytársaság igazgatóságában nemcsak Miskolcon, hanem Borsod megyében is, a városi főispáni szék 1917-es elfoglalása után pedig regionális jelentőségű ipari részvénytársaságokban és az új osztású, eladásra került városi parcellák és házhelyek birtokosaként. 1909ben került a Miskolci Hitelintézet igazgató tanácsába tagként, amit – Lichtenstein József 1913-ban bekövetkezett halála után – az elnöki szék követett, amelyhez  még a mezőkövesdi és a putnoki takarékpénztárak elnöki posztjai is társultak. Tizenegy ipari rt. igazgatósági névsorából köszön vissza a neve, amelyek közül négyben töltötte be az elnöki tisztet, köztük olyan országos vagy legalábbis helyi érdekeken túlmutató vállalatok, mint a Magyar Trachitművek, a Borsodhevesi Kőbányák, a Felső-magyarországi Kőbánya és Útépítő Rt. Földbirtoka szétszórt parcellákból állt, amelyek főleg a városhatár új osztású területein feküdtek, de összességükben alig érték el a 300 kat. holdat. Négy háza és hét házhelye volt a városban, köztük az Erzsébet téri a legértékesebb. Felesége nevére – aki a századvég legendás polgármesterének, Soltész Nagy Kálmánnak volt a lánya – négy házat jegyeztek be a telekkönyvbe. Nemességet mezőkövesdi előnévvel, címerhasználattal 1905ben kapott. Egyébként az önkormányzati testület virilis közigazgatási tisztviselői 1917re kivétel nélkül megszerezték a nemesi címet úgy.

A megyei és városi szolgálatban álló virilis tisztviselők száma 12 volt, vagyonukban a földbirtok nem játszott nagy szerepet. Mindössze négyen birtokoltak 100 kat. holdon felüli földet, de közülük csak  a vármegyei jegyzőnek, Szalay Eleknek volt jelentősebb, 2138 kat. hold birtoka Kácson, Tibolddarócon, Nagymihályon és az AlsóFehér megyei Hariban. Rajta kívül még Bizony Tamás tartott saját kezelésben Nyéken egy 445 kat. holdas, főleg szántóból álló területet. Mindketten szőlőtermelők, boraikat országos versenyeken érmekkel tüntették ki.^[1] E négy személyen kívül még három köztisztviselő tulajdonában lehet kimutatni 15 kat. holdnyi szőlőt és belterületi kertet. Ez utóbbiak között nem mindennapi látványt nyújtott dr. Pfliegler Ferenc díszkertje az Avas Felsőszentgyörgy részén, amelyet az 1970es évek panelépítkezései során pusztítottak el.

A tisztviselői réteg sem vagyoni helyzetében, sem mentalitásában nem volt egységes. Elkülönült csoportot alkotott a vármegyei és városi tisztviselők túlnyomórészt jogászi végzettségű, református felső rétege, de a tiszti orvosok között az 1880as években egy izraelita, Ixel Soma is előfordult és a 20. század elejére tiszti főügyész lesz a zsidó kereskedő családból induló, jogot végzett Silbiger Bertalan.  A református legfelső városi vezérkar a múlt század utolsó negyedében, Soltész Nagy Kálmán negyedszázados polgármestersége idején zárt csoport volt régi nemesi származású tagokkal, akik közé házasság útján könnyebb volt bekerülni, mint hivatali úton. Soltész Nagy Kálmán polgármesteri ideje alatt (1878-1901) a legfelső városi tisztikar személyi összetétele lényegében változatlan maradt.

A legtöbb adót fizetők csoportjába bekerült közigazgatási tisztviselők száma az évek haladtával állandóan csökkent 1898-ig, amikor az utolsó, múlt században belépett közigazgatási tisztviselő is kiesett a legtöbb adót fizetők közül. A századfordulótól ismét emelkedni kezdett e csoport létszáma és ezzel párhuzamosan az egyidejűleg több részvénytársasági tagsággal rendelkezők száma is.

A vármegyei és a városi közigazgatás hagyományos tisztviselői állásaiban elhelyezkedő személyek közül szinte csak a legmagasabb pozíciókat betöltők, mint a polgármester és a főispán találhatók meg részvénytársaságok vezetőségében. Mellettük ott volt még egy közjegyző, Dálnoky Nagy Barna, aki viszont mind a polgármesterrel, mind a főispánnal rokonságban volt.

A megyei és városi tisztviselők másik csoportja az állam által biztosított fizetéséből élt, nem vett részt vállalkozásokban, sem házakat, sem földbirtokot nem szerzett. Megelégedett a nemesi cím és a város vagy a megye szolgálatában betöltött állások-nyújtotta társadalmi ranggal. Ők nem csupán azért nem kerülhettek a legnagyobb adózók névsorába, mert ahhoz az állam által nyújtott fizetés esetleg nem lett volna elegendő, hanem azért, mert azokat az állami és megyei tisztviselőket, akik “fizetéseik után járó jövedelemi adón kívül más adót a községben nem fizetnek”, az 1871 : XVIII. tc. kizárta ebből a lehetőségből. Választottként viszont bekerülhettek a városi képviselőtestületbe. A közéletben azonban nem ők voltak a hangadók, hanem a hosszabb ideig a legnagyobb adózók között maradó, vállalkozásokban, forgalomban részt vevő, ingatlanokat szerző kereskedők és a tisztviselőknek a termelés tőkés szektoraiban foglalkoztatott része.

Számottevő háztulajdona a közszolgálati tisztviselők 33%ának volt. A több házat tulajdonukban tartók személyükben többnyire megegyeznek a földet is birtoklókkal. Közülük  Markó László vármegyei főorvos emelkedett ki a lakóházán kívül tulajdonában tartott 12 házhellyel és lillafüredi villájával. Vagyonának eredetében szerepet játszott Városház téri bérházának jövedelme és családjának rozsnyói bőrgyára, amelynek igazgatótanácsában annak 1908ban történt részvénytársasággá alakítása után megmaradt tagnak.

Borsod vármegye és Miskolc város tisztikarának és a szabadfoglalkozású értelmiségnek a felső rétege szinte zárt láncszerűen tartotta tulajdonában a Városház tér és az Erzsébet tér emeletes házait. Mivel igen gyakran egymás között házasodtak, ezek az épületek örökségként forogtak e társadalmi körben. Így az Erzsébet téren a Kereskedelmi és Iparkamara impozáns emeletes székháza (ma a Miskolci Akadémiai Bizottság otthona) mellett, szemben a – csak beavatottak számára részvényvásárlási lehetőséget nyújtó – Erzsébet Gőzfürdővel a polgármester, Soltész Nagy Kálmán háza, amely örökségként szállt lányára, a későbbi főispán, Tarnay Gyula feleségére.

A virilisek között az állami alkalmazottak körét a MÁV tisztviselői jelentették, akik többségükben ügyintézők voltak. Nevükkel legfeljebb házingatlanok vásárlásánál találkozunk. E társadalmilag elkülönülő csoport nem vett részt vállalkozásokban, inkább politizált. Akik így nevet szereztek maguknak, azok viszont nem a virilisek, hanem a választottak közül kerültek ki. A tiszavidéki vasutat 1880ban államosították, ekkor kapott egy 78 tisztviselőt foglalkoztató üzletvezetőséget Miskolcon. Ebből a tisztikarból 1886ig, az üzletvezetőség megszűnéséig csak az üzletvezető főfelügyelő került be a városi képviselőtestületbe, választottként. 1892-ben újból felállították az igazgatóságot, aminek tisztviselői viszont rövid időn belül a városi közművelődés és a politikai élet első vonalába kerültek úgy a városi közgyűlésben, mint az országos politizálásban, különösen a Munkapárt megalakulása után, megbontva ezzel a patriarchális városvezetést. E tisztviselői kar tagjai maguknak alakítottak – hangversenyeket, irodalmi esteket, társas összejöveteleket szervező – műkedvelő kört, ami inkább az elkülönülés, mint az összefogás jelképe volt. 1909-re a MÁV vezérkar – az üzletvezetőtől a főmérnökön keresztül az irodakezelőkig – választottként ott van a törvényhatósági bizottságban, 1910 után pedig már egy országgyűlési képviselő, Görgey László üzletvezető is kikerült a soraikból. Rajta kívül még Vidats János és ifj. Kun Bertalan a meghatározó személyiség mind a műkedvelő körben, mind a törvényhatósági bizottságban, mind a politikai életben.

A vállalkozásoktól és egyéb gazdasági tevékenységtől távol maradó tanárok – akik között elemi iskolai tanító és középiskolai tanár egyaránt megtalálható – a századfordulóra mind kiestek a legtöbb adót fizetők köréből. Viszont 1884től minden helyhatósági választási ciklusban megválasztották a sárospataki kollégiumból indult Porcs Jánost, az evangélikus református gimnázium tanárát, aki egyrészt az iparosok oktatását szorgalmazó és az országos középiskolai tanáregyletben végzett munkájával, másrészt a Függetlenségi és Negyvennyolcas Pártban Bizony Ákos mellett vitt vezető szerepével emelkedett ki, amihez lapszerkesztői és fenntartói tevékenység és a Borsod-Miskolci Közművelődési Egyesületben játszott aktív szervezőmunka is társult. Porcs Jánoshoz hasonlóan választott tagja volt a képviselőtestületnek Gálffy Ignác középkereskedelmi iskolaigazgató is, akinek miskolci közművelődési és politikai szereplése a 20. század elejére esett. A székelyudvarhelyi református kollégiumból induló fiú Budapesten műegyetemet, polgáriskolai tanárképzőt és tudományegyetemet végzett. Miskolcra a polgári iskola igazgatójaként került 1881ben, ahol hamarosan a középkereskedelmi iskola igazgatója, az országos közoktatási tanács külbíráló tagja és törvényhatósági bizottsági tag lett. Porcs Jánoshoz hasonlóan ő is sokat tett az iparos oktatás színvonalának emeléséért. Politikai tevékenységét meghatározta erdélyi indíttatása, így 1908ban Miskolcon megalakította a Székely társaságot az erdélyi székely lakosság megsegítésére, mert meggyőződése volt, hogy az erdélyi magyarság megmentése csak a székelyeken keresztül lehetséges. Erre a munkára mozgósított minden pedagógust, lelkészt és tisztviselőt.

Három püspök is volt a  miskolci virilisek között  – Kun Bertalan református, Zelenka Pál evangélikus és Pásztély János görögkatolikus, tisztüknél fogva mindhárman tagjai a főrendiháznak, virilizmusuk alapján pedig a városi törvényhatósági bizottságnak. Nagy műveltségű, külföldi egyetemeket járt férfiúk voltak, akik értékes saját könyvgyűjteményekkel rendelkeztek,^[2] egyházuk ügyeiért – beleértve az elemi és középiskolákat is – igen, de városuk kulturális felemelkedéséért  nem sokat tettek. Ott voltak viszont pénzintézetek igazgatóságaiban, a református püspök pedig, akinek három háza is volt a városban, még a Gőztéglagyár és a Színház Rt. igazgatóságában is. A három püspökön kívül még három római katolikus plébános – Blazsejovszky Ferenc, Beller József és Foltin János, Hilo Márton evangélikus, és Csesznok József református lelkész került be a virilis egyházi személyek csoportjába, de csak 13 évig tudták tartani helyeiket. (Kivétel Blazsejovszky Ferenc, aki 11 évig volt virilis tagja az önkormányzatnak). Birtokot, részvényeket nem szereztek és dokumentálható tudományos ambíciói is csak Foltin Jánosnak voltak, akinek művészettörténeti, numizmatikai és középkori művelődéstörténeti írásai a Századokban jelentek meg.^[3] Egyedül ő érezte hiányát a tudományos eszmecserének és az 1890-es években javaslatot tett a polgármesternek egy történeti alapokon nyugvó kultúregylet felállítására, amelynek célja és feladata lett volna a vármegye és a város ősi múltjának történeti és régészeti kutatása. Kezdeményezése azonban – támogatók hiányában – nem talált követőkre. Nagyértékű régiséggyűjteményét így biztosabb kezekben tudta a Nemzeti Múzeumban, mint a városban, ezért azt a nemzet gyűjteményének adományozta.

Valódi tudományos életről – a szervezeti keretek, az intézményrendszer teljes hiánya miatt – nemigen beszélhetünk. 1919-ig nem volt a városnak felsőfokú tanintézete, nem voltak könyvtárai, nem voltak kutatóhelyei. Akiknek tudományos törekvéseik voltak, azokat nem helyben fejtették ki, hanem valamely egyetem keretei között – legalábbis egyetemi működésük idejére – elhagyva a várost, mint Kruspér István, a geológia és a mechanika tudós professzora, aki a budapesti Műegyetemen találta meg tudományos munkásságához a megfelelő szervezeti kereteket vagy Kun József, aki jogi végzettségét előbb a miniszterelnökségen kamatoztatta, majd 1917-től a debreceni egyetem közjogi tanszékén lett tanár, viszont élete végéig, 1942-ig  tagja maradt a város törvényhatósági bizottságának. Két háza volt Miskolcon a Werbőczy utcában, de vállalkozásokban nem vett részt. Jövedelme kétszeres számítással is csak az utolsó virilis helyek valamelyikének az eléréséhez volt elegendő. Miskolc 1911-ben kiadott (és több mint nyolc évtizedig egyetlen) várostörténeti monográfiáját sem miskolci tudós írta meg, mert a szerző, Szendrei János – bár Miskolcon született – már középiskoláit sem itt, hanem Kassán és Eperjesen végezte, bölcseletet és jogot a pesti egyetemen tanult, ahonnan többé nem tért vissza szülővárosába.

Copyright © 2004 Dr. Tóvári Judit

E-mail: tovarij@ektf.hu

Utolsó módosítás: 2005.03.07.