Dr. Tóvári Judit honlapja

Magántisztviselők és részvénytársasági vezetők

E pályák alsó fokát az ügyintézők képviselték, elitjét pedig a vállalati irányításban valóságosan részt vevő, jól képzett tisztviselők alkották. 

A részvénytársasági vezetők csoportjának vizsgálatával arra keressük a választ, hogy

à      a város mindenkori vezetésében irányító szerepet játszó személyek milyen mértékben azonosak e csoporttal,

à      gyakoroltak-e befolyást az általuk irányított részvénytársaságoknak a tőkés gazdaság nagy monopóliumaihoz való csatlakozására

à      és mennyire zárt a gazdasági vezető réteg.

A csoport történetszociológiai vizsgálatával képet nyerhetünk társadalmi összetételükről, családjuk eredetéről. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a 19. század második feléből fennmaradtak olyan források^[1], amelyek támpontot nyújtanak a társaságokat alapító részvényesek körének a vizsgálatához és amelyekből – összevetve az 1848-as követválasztók névsorával – megállapítható, hogy honnan származott az a csoport, amelyik még a feudalizmus viszonyai között, 1845-ben képes volt és mert vállalkozásba kezdeni és akik meghatározták egy-egy társaság arculatát.

13. tábla

A részvénytársasági vezetők társadalmi összetétele

A személyek kiválasztásának szempontja az volt, hogy miskolci lakos legyen és ipari részvénytársaság vagy pénzintézet vezetőségében – függetlenül annak székhelyétől – szerepeljen a neve. Így 174 személyt vontunk be a vizsgálatba, akik 43 részvénytársaságnál^[4] vittek valamilyen vezető szerepet. Ez a 174 személy egy tágabb kört képez – mintegy keretet alkot –, akik között a vezérigazgatótól, elnöktől kezdve a választmányi és felügyelő bizottsági tagokig mindenki szerepel. Az egyes tagok súlya, befolyása azonban igen különböző. A részvénytársaságok hírnevét nemcsak tőkeerejük határozta meg, hanem befolyásolta vezetőségük társadalmi összetétele, különösen az elnök, az elnök-vezérigazgató vagy a vezérigazgató személye, aki jellemző a testületre. A tagok összességükben viszont meghatározták a vállalkozás arculatát, befolyással voltak hírnevére, ezért első megközelítésben a teljes tagösszetételt vizsgáljuk. A 174 fős csoport társadalmi összetételének áttekintését a 13. tábla segíti.

E 174 fős csoporton belül egy újabb válogatással azok a személyek képezik a további kutatás tárgyát, akik nemcsak a helyi pénzintézetekben vagy ipari részvénytársaságokban játszottak szerepet, hanem nevükkel országos nagy tőkés monopóliumoknál is találkozni lehetett, illetve azok, akik a helyi vezető részvénytársaságok közül több-ben is tevékeny részt vállaltak. Így leszűkítve, e belső körben már csak kilenc személy maradt. Ők alkotják e csoport felső rétegét, ők a vállalati irányításban valóságosan részt vevő vezérigazgatók, igazgatók vagy elnök-vezérigazgatók, akik saját vállalatuk operatív irányítása mellett a csoportátlag szerint egyenként több mint három részvénytársaságban bírtak magas pozíciókkal. Közéjük tartoztak a Borsod-Miskolci Gőzmalom mindenkori vezérigazgatói (Radvány István és Schrecker Salamon Lipót), valamint a Miskolci Kereskedelmi és Gazdasági Bank  (Neumann Adolf) és a Miskolci Takarékpénztár vezérigazgatói (Csáthy Szabó István, Furman Ferdinánd és Lichtenstein László).  Mellettük három kereskedő, Koós Soma a BorsodMiskolci Hitelbank, Kubacska István és Lichtenstein József a Miskolci Hitelintézet élén azok, akik életük valamely szakaszában vezérigazgatói vagy elnökei e pénzintézeteknek úgy, hogy közben saját kereskedelmi tevékenységükkel sem hagynak fel.

Jól érzékelhetően két nemzedék képviselői, akik – Neumann Adolf  kivételével, aki 59 éves korában meghalt – még 70 éves korukon túl is aktívak. Az első nemzedék képviselői, Radvány István gőzmalomigazgató a kezdetektől, Koós Soma, a BorsodMiskolci Hitelbank vezérigazgatója pedig 1885-től a város vezetésében is részt vettek és hol választottként, hol virilisként a korszak végéig tagjai maradtak a testületnek. A leghosszabb időt, 41 évet Radvány István, a Borsod-Miskolci Gőzmalom első vezérigazgatója töltött a városi képviselőtestületben, majd a törvényhatósági bizottságban. Szülei, akiknek iparvállalataik voltak Rozsnyón, gondos nevelésben részesítették, biztosították számára, hogy kereskedelmi iskoláit Bécsben és Budapesten végezhesse. 33 éves, amikor 1865-ben letelepedik Miskolcon. Ekkor már egy éve vajúdott egy olyan gőzmalom építésének az ügye, amely kovamalomkő előállítására is alkalmas lett volna. Az elgondolás attól a vállalkozó szellemű Szabó Gyula gyógyszerésztől indult, akiről az értelmiség gazdasági szereplésének tárgyalásakor már volt szó. A Tokaj-Hegyalját majd filoxéramentes amerikai szőlővesszőkkel betelepítő hírneves szőlőtermelő gyógyszerész, összefogva Kois Endre vasúti mérnökkel, már letelepedésének évében meghívta társaságukba Radvány Istvánt és további két évig tartó szervezőmunka eredményeként, 1867-ben megindították a termelést a gőzmalomban, amelynek vezérigazgatója Radvány István, elnöke Szabó Gyula, alelnöke pedig Kois Endre lett. Radvány István igen hamar népszerű lett a városban, amit az is mutat, hogy virilizmusa mellett választottként is joga lett volna a képviselőtestületi tagsághoz. Az 1872-es ipartörvény értelmében szerveződő iparbizottság is elnökévé választotta. Vagyonát nemcsak miskolci, hanem megyei virilizmusa is mutatja. Lichtenstein József kereskedő, a Hitelintézet elnöke mellett a legtöbb (3o) részvény felett rendelkezett e pénzintézetnél, amely alelnökséggel honorálta a befektetést. Szintén a legnagyobb részvényesek közé tartozott 50 darabbal a Miskolci Takarékegyletnél, amelynek elnökségét bírta és végül az Osztrák-Magyar Bank bíráló tanácsi tagsága zárja a pénzintézeti sort.

Csak beavatottak szerezhettek részt az Erzsébet fürdő részvénytársaságban, amelyet a város hozott létre, de részvényeit nem hozta nyilvános forgalomba. A Fürdő Rt. elnöke a mindenkori polgármester volt, az alelnök Radvány István . Ugyanígy hozzátartozott a helyi előkelőséghez a Színház Rt. és a Miskolc-diósgyőri helyi érdekű vasút igazgatósági tagsága is.

Vagyonának része volt Hejőszalontán egy 505 kat. holdas, főleg szántóterületből álló, gőzgéppel és más eszközökkel felszerelt birtok, amelyen szarvasmarha-tenyésztést is folytattak. Három háza volt a városban, valamennyi a központban. Társadalmi állása, amelynek a nemesi cím, a kaszinói tagság és az evangélikus egyházban vállalt szerep hű kifejezői, gyermekeinek házasságában is visszaköszönt. Egyik lánya Dobozi Dániel mezőnagymihályi nagybirtokoshoz ment férjhez, másik lányát Markó László, szintén Rozsnyóról származó  vármegyei főorvos, városi és megyei virilis vette el. A gőzmalom vezetésétől 66 éves korában vonult vissza, de a törvényhatósági bizottságnak továbbra is tagja maradt, ahogy elnökként is maradt a Kereskedelmi és Iparkamara élén. 1918ban halt meg, 86 éves korában.

a Borsod-Miskolci Hitelbank alelnök-vezérigazgatója, az 1848-ban született Koós Soma, jól reprezentálja az elit többirányú gazdasági pozícióját, amikor életük egymást követő vagy egyazon szakaszában egyaránt sorolhatók a kereskedők, a gyárosok vagy éppen a bankigazgatók csoportjába. A vezetése alatt álló Hitelbank pedig arra példa, hogy  a 20. század első évtizedében miként hatolt be a budapesti tőke a helyi pénzintézetekbe.

A porcelánfestő és kereskedő Koós Márton a pesti kereskedelmi akadémiára küldte tanulni fiát, Somát, aki onnan hazatérve, 1876-ban vette át testvérével, Miksával együtt az üveg és porcelánüzletet. Ennek jövedelme 1885re lett elegendő ahhoz, hogy Soma a 67. helyen felkerüljön a legvagyonosabbak névjegyzékére, amin egyre feljebb került és a csúcsot, a kilencedik helyet 1909ben érte el. Az 1885-ben üzembe helyezett majolikagyárának termékeit nagyobbrészt Ausztriában és Galíciában értékesítette. A 70 alkalmazottat foglalkoztató üzem korszerűsítése az 1890es évek elejére már egyre sürgetőbb lett, de a magas költségeket sem Koós Soma, sem testvére nem vállalta, így az üzem 1894-ben részvénytársasággá alakult, amelynek igazgatója Miksa lett, Soma pedig igazgatósági tag. A hét tagú igazgatóság – amely egy háztulajdonos és egy ügyvéd kivételével kereskedőkből állt – az égetőkemencétől a villanyvilágításig mindent átépíttetett, beleértve a kétemeletes gyárépületet is, ahol ezt követően már 90-100 munkást foglalkoztattak.^[5]

Az 1860-as évek nagy malomépítési konjunktúrája idején úgyszólván nem volt olyan jelentősebb kereskedőház, amely ne vett volna részt malomalapításban. Így tett Koós Soma is, aminek eredménye felügyelőbizottsági tagság a Borsod-Miskolci Gőzmalomnál. A malomalapító kereskedők a fellendülés éveiben más iparágak területén is részt vettek gyárak alapításában, illetve részvénytársasággá alakításában. Ő is tagja a Gőztéglagyárnak, amely korszakunk végén 70%-os osztalékot fizet.^[6] A Borsod-Miskolci Hitelbank 1886-ban választotta igazgatósági tagjává, majd hamarosan alelnök-vezérigazgató lett. A legjelentősebbek közé tartozó két miskolci pénzintézetnél, a Borsod-Miskolci Hitelbanknál és a Hitelintézetnél a legnagyobb részvényszámmal rendelkezők köréhez tartozott^[7]. Ahogyan a részvénytársasággá átalakított majolikagyár vezetőségére rányomta bélyegét Koós Soma származása, befolyása ugyanúgy érződik a Hitelbank igazgató tanácsának személyi összetételén is. A hét tagú igazgató tanácsból öten, a hat tagú választmányból pedig szintén öten zsidó kereskedők vagy értelmiségiek, de ugyanez mondható el a részvényesekről is, akik a befektetők közel 60%-át alkották.^[8]

Koós Soma a Hitelbank élén 1908-ban egy olyan alaptőke-emelést hajtott végre, aminek eredményeképpen a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank és a Miskolci Hitelbank azonos számban birtokolt részvényeket. Ennek az lett a következménye, hogy igazgatósági taggá és az intézet alelnökévé választották Lánczy Leót, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elnökigazgatóját, taggá pedig Szirmay Artúrt, ugyancsak a pesti bank igazgatóját, valamint kibővítették a felügyelő bizottságot Bizony Ákos és Bottlik István országgyűlési képviselőkkel, akik városi, illetve megyei virilisek is voltak. Az intézet elnöke az alkotmányos válság idején lemondott megyei főispán, Vay Elemér lett^[9]. Lánczy Leóval Miskolcnak már korábban is volt kapcsolata, az 1896-os választásokon itt országgyűlési képviselővé választották.

Koós Soma 11 részvénytársaságnak volt igazgatósági tagja, 1917ben a Gőzmalomnak már elnöke is. Akárcsak Lánczy Leó Budapesten, ő Miskolcon szervezte a Kereskedelmi és Iparkamarát, amelynek előbb alelnöke, majd elnöke.

A város kereskedő jellegére nagy hatással volt a Kereskedők és Gazdák Körének megalakítása 1900 januárjában, amelynek vezetőségében elnökként a Gőzmalom új vezérigazgatója, Schrecker Salamon Lipót , alelnökként Koós Soma és egy vidéki pénzintézet elnöke, Haranghy Menyhért földbirtokos, szintén miskolci virilis foglaltak helyet. A Kör székházat építtetett a színház szomszédságában, bécsi szecessziós stílusban, Koós Soma intenciói szerint. Építésének idején ez volt a város legnagyobb méretű, tágas udvarú épülete, amelynek árutőzsdéje is volt. A költséges építkezéshez tőkére volt szükség, ezért részvénytársaságot alapított a házépítés finanszírozására. Közgazdasági érdemeit számos elismeréssel jutalmazták, köztük a királyi és udvari tanácsos címmel. Mindehhez természetesen nemességet is szerzett edelényi előnévvel és a kaszinói tagság is társult hozzá.

A második nemzedék képviselője Schrecker Salamon Lipót, Neumann Adolf és Lichtenstein László, akik 30 és 40 éves koruk között, a 20. század elején lettek virilisek. Előrejutásukat személyes ambícióikon túl apjuk hírneve is elősegítette. Lichtenstein László és Neumann Adolf nagynevű kereskedőcsaládok leszármazottai, apáik a legfontosabb helyi gazdasági és politikai pozíciók birtokosai. A fiúk országos nagy monopóliumok – mint a Magyar Általános Kőszénbánya vagy a Magyar Trachitművek – részesei.

A második nemzedék e három tagja közül Schrecker Salamon Lipót a legkevésbé mozgékony, de a Gőzmalom vezérigazgatói posztja mellett még így is ott volt a Gőztéglagyár és a Miskolci Takarékpénztár igazgatóságában is. Szegilongi előnévvel 1914ben szerzett nemességet, amihez a társadalmi rang többi velejárója, mint a kaszinói tagság is társult. Virilis tanácstagként 27 évig volt a városvezetésben, ahonnan a zsidótörvények távolították el.

Neumann Adolf is kihasználta  korának szinte minden kínálkozó lehetőségét. Neumann Hermann miskolci kereskedő fia Hercz Zsigmond gépgyárában kezdte pályafutását. 1894-ben bekapcsolódott a biztosítási üzletbe, az egyre nagyobb területet érdekkörébe vonó trieszti Általános Biztosító Társaságnak, az Assicurazioni Generalinak lett a miskolci főügynöke, rendes évi fizetésért. Ugyanekkor alapította a Neumann Adolf céget is, amely a biztosítási üzleten kívül a Magyar Általános Kőszénbányák, illetve a Borsodi Szénbányák vezérképviseletét is ellátta. Hogy a MÁK-kal ilyen közeli kapcsolatba került, azt jórészt Hercz Zsigmond gépgyárossal, a MÁK egyik alapítójával való kapcsolatának köszönhette. 1903-ban nagyrészt az ő kezdeményezésére alakult meg a Miskolci Kereskedelmi és Gazdasági Bank, amelynek első vezérigazgatója lett. Ettől kezdve egyre szélesebb körre terjesztette ki befolyását, amelyben helyi érdekű társaságok éppúgy megtalálhatók, mint az országos jelentőségű Magyar Trachitművek, vagy az előbb említett MÁK. Érdekeltséget szerzett a Bélapátfalvi Portlandcementgyárban, a Mész és Habarcsárusító Rtben, a jövedelmező építkezéseket lebonyolító Bérház Rt., Építő Rt.  és a telekspekulációknak kitűnő teret biztosító Telekértékesító Rt.-nél, de ugyanakkor igazgatósági tagja a Felső-magyarországi Parcellázó és Ingatlanbanknak is, Koós Soma távozása után pedig elnöke a Kereskedelmi és Iparkamarának. A Miskolci Szanatórium és Vízgyógyintézet igazgatósági tagsága már csupán társadalmi dísz a többi jövedelmező funkció mellett, mint ahogy az az avasi két borpicéje is. Mindkét háza a város legforgalmasabb helyén, a Széchenyi utcában állt. Mindezek mellé   már a 20. században  Martonyiban vásárolt egy 575 kat. holdas, főleg szántóból és erdőből álló birtokot.

A főrendiházi póttagsággal és a különféle hangzatos címekkel kitüntetett Neumann Adolfot az OMKE alelnökévé, életének utolsó évében pedig az Idegenforgalmi Szövetség Társelnökévé választotta. A nemesi címet apja, Hermann kapta 1918-ban, Héthársi előnévvel.

Lichtenstein László a város legrégibb és egyik legtekintélyesebb pénzintézetének, a Miskolci Takarékpénztárnak az élén állt. A pénzintézet 1845. május 1jén nyílt meg, létrehozásában igen nagy szerepet játszott az a nemesség, amelyik a Major utcai tudós társaságban a Kun és Szűcs testvérek köré tömörülve tevékeny mozgatója volt a polgári átalakulásért folytatott küzdelemnek, és amelyik az átalakulás után teljes erővel vetette magát az új típusú gazdaság kiépítésébe. Az ő köreikben termékeny talajra talált az a mozgalom, amelyet még 1839-ben Fáy András indított meg s amely 1840-ben a pesti és aradi, 1841-ben a nagyszebeni, 1842-ben a győri, kassai, esztergomi és kőszegi takarékpénztárak felállítását eredményezte. A város birtokos nemességében – annak is inkább a vármegyei hivatalt viselő tagjaiban és az ügyvédek között – volt meg legerősebben a változtatás igénye, gazdasági és társadalmi helyzeténél fogva leginkább ennek a rétegnek volt meg a lehetősége az első miskolci pénzintézet megalakítására. Az alapító részvényesek névsorát^[10] vizsgálva kitűnik, hogy ők voltak azok, akik a Takarékpénztár indulásához szükséges alaptőke 2/3 részét jegyezték. Az a fiatal nemesség, amelyik az 1846-os tisztújítás alkalmával győzelemre vitte Szepessy László és Szemere Bertalan megválasztását, 1845-ben takarékpénztárat alapított. Az alapító részvényesek között egymás után sorakoznak a radikális nemesség legjobbjainak nevei, mint Kun János, József, Miklós, Lajos, a Vadnayak, a Ragályi család , amelynek hét tagja található az alapítók között, a Majthényi testvérek, a Szepessyek, Palóczy László, Szemere Bertalan. Mellettük már megjelenik – főleg a kereskedők és az építőanyag előállítással foglalkozó vállalkozók sorából – a számszerűleg még gyenge tőkés polgárság, amely 40 év múlva átveszi a vezetést a miskolci pénzintézetek élén. Ott volt az alapítók között Lichtenstein László nagyapja is 6 részvénnyel,^[11] azaz 600 ezüst forintot fektetett egy olyan vállalkozásba, amelynek kimenetele teljesen ismeretlen volt. Akik rajta kívül többet tudtak áldozni – maximum 10 részvényig mentek el, mert több részvény esetén is maximum 10  szavazatuk  lehetett  – azok négy földbirtokos és két kereskedő. Az alapító részvényesek között már 1845-ben megtalálható a később téglagyárosként ismert ügyvéd, Furman János is, aki 1882-ben lett a Takarékpénztár vezérigazgatója, majd őt 1900-ban  Csáthy Szabó István gyógyszerész követte, akinek emellett oly sok vállalkozása és akkora hatalma volt, hogy helyi Montecuccolinak nevezte el a Borsodmegyei Lapok.^[12] Lichtenstein László ekkor választmányi tag. A szaporodó pénzintézetek, egymás után alakuló ipari részvénytársaságok, a meginduló tőkekoncentráció a 20. században már szükségessé tette, hogy az intézetek élén pénzügyi szakemberek álljanak. Ezentúl a vezérigazgatói funkció a szakszerűséget képviseli, a befolyást biztosító, presztizs értékű nevek viselői pedig elnökként vagy alelnökként állnak a vállalkozások élén (ami természetesen nem zárja ki a vezérigazgató tekintélyét és befolyását, sőt nem egy esetben a két funkciót ugyanarra a személyre ruházták). A Takarékpénztárnak vizsgált időszakunkban két elnöke volt, Horváth Lajos, aki 1848/49ben belügyminisztériumi fogalmazó, pénzintézeti elnöksége idején országgyűlési képviselő, főrendiházi tag és Lévay József,  Borsod vármegye főjegyzője, aki költőként is nagy tiszteletnek örvendett.

A Miskolci Takarékpénztárat igazgató választmány, személyi öszetételét tekintve mindenkor azonos volt a városvezetésben és a gazdasági életben diktáló hangadó, legvagyonosabbaknak számító személyekkel, akik a városi tisztviselők fizetéséhez közelítő javadalmazásban részesültek. (Míg 1872-ben a főpolgármester 1500, az alpolgármester 900 forintos fizetést kapott, a Takarékpénztár vezérigazgatója 1200 forintot, elnöke pedig évi 50 aranyat.)^[13] Az sem volt közömbös, hogy az intézetnek már az 1850-es években volt nyugdíjalapja, amiből a tisztviselőkön kívül a volt vezérigazgató is részesedett.

Az 1905-ös alapszabály tartalmazta először, hogy a pénzintézet részvényeket vásárolhat jövedelmet ígérő vállalatok kibocsátásaiból. Úgy tűnik, ez már csak szentesítése volt egy fennálló állapotnak, mert már az 1888as zárszámadás is beszámolt  – igaz, hogy  ekkor még csekély számú Gőzmalomrészvény meglétéről. Az ipari érdekeltségek megszerzése valójában a századforduló utáni évekre esik, főleg Lichtenstein László vezérigazgatósága idejére. 1908-ban megszerezte a részvénytársasággá alakult rozsnyói Markóféle bőrgyár részvényeinek többségét, így annak vezetőségébe tagot küldhetett. (Markó László vármegyei főorvos egyébként részvényes a Takarékpénztárnál. Ő és apja is – akiről a bőrkereskedők tárgyalásánál már szó volt – rozsnyói származású,  miskolci és megyei virilis. A rozsnyói gyárat, mint örökséget, Markó László alakította át részvénytársasággá, ami bevett szokás volt, ha az örökös nem akart operatíve foglalkozni a céggel vagy pótlólagos tőkebevonásra volt szükség.) A Takarékpénztárnak 1910ben már jelentős részesedése volt a Gőzmalomban és a Gőztéglagyárban. Lichtenstein vezérigazgató pedig mindkét részvénytársaságban igazgatósági tag, ahogyan az a Színház Rt.-nél és az Erzsébet fürdőnél is, a Szanatórium és Vízgyógyintézetnek pedig elnöke, de ott van az Osztrák-Magyar Bank bíráló tanácsában is. 62 évesen vonult vissza a Takarékpénztár éléről, jelentős föld és háztulajdon birtokában. Földbirtokot az Abaúj-Torna megyei Homrogdon, Alsóvadászon és Tardonán vásárolt 1914 után azon felül, amit apjától örökölt. Az így 844 kat. holdra nőtt birtok mellett Miskolc központi részén, a Városház téren, annak folytatásában a Hunyadi utcában és az apjáról elnevezett Lichtenstein utcában három háza, az Avason pedig borpincéje volt. Felesége nevén ezen kívül még hat városi ingatlan szerepelt. 1940-ig, 31 éven át volt virilis tagja a városi törvényhatósági bizottságnak, közben 1916-ban elnyerte az udvari tanácsos címet. 1920-ban városi kormánybiztos, majd három alkalommal (1920-1922; 1932-1935; 1938 decemberétől 1943ig) kapott városi főispáni kinevezést.

A részvénytársasági vezetők, származásukat tekintve két nagyobb csoportba sorolhatók. Közös jellemzőjük, hogy a szabadversenyes kapitalizmus idejére tőkeképessé váló kereskedő réteg nevelte ki őket. Az első tipust a regalebérlettel kezdő, majd kereskedőként tőkét felhalmozó zsidó polgárok jelentették, akik vagyonukat főleg saját kereskedőtársaságukba és házbirtokokba, kisebb mértékben földbirtokba fektették, majd hozzá megszerezték a nemesi címet. Arra törekedtek, hogy fiaik, akik címük örökösei is voltak, neves cégeknél kerüljenek gyakornokként hivatali állásokba. E vállalkozói típus családjától elég indíttatást kapott ahhoz, hogy már gyermekkorában lásson valamennyit az üzleti életből, amihez a szaktudást kiváló kereskedelmi iskolában szerezte meg. Akik az indulásnál szerencsések voltak, külföldi tanulmányutakon is szélesíthették látókörüket, majd vagy családi keretek között, vagy idegen, de jónevű vállalkozások alkalmazottaiként szereztek gyakorlatot. Később vezetői funkciójuk további kapcsolatok egész sorozatát eredményezte, mert a vállalkozások érdekkörének kiterjedésével bekerültek más vállalatok igazgató tanácsaiba, amivel vagy a saját, vagy az általuk képviselt rt. tulajdonosi jogai jutottak kifejezésre. A termelő szférán túl a nem sok kötelezettséggel járó, de illő, kulturális célú társaságok, mint a Színház, Erzsébet fürdő, Vízgyógyintézet vezetőségében is képviseltették magukat, de azok szellemi arculatára, tartalmi tevékenységére nem sok befolyást gyakoroltak. Annál nagyobb a hatásuk a szakmai jellegű egyesületekben, társaságokban. Jellemző és általában a 20. század első évtizedére tolódott a nemesi cím megszerzése, amikorra gazdasági pozícióik is elérték azt a mértéket, amivel országosan jelentős körökben forogni lehetett. A kaszinói tagságot a zsidó származású vagyonosabb réteg többre becsülte, mint mások, az asszimiláció, a társadalmi elfogadottság fokmérőjének tekintették, ezért igyekeztek a tagsági jogot minél előbb megszerezni. 1885-ben a miskolci Nemzeti Kaszinó 103 helybéli tagjából 60 zsidó származású.^[14] A széles, országos kapcsolatokkal rendelkező bankigazgatók többnyire elnyerték az udvari tanácsos címet és a Ferenc József rend valamelyik fokozatát. Az aktív politizálás nem volt rájuk jellemző, legfeljebb a közös vámterület fenntartásának kérdésében foglaltak állást a Kereskedelmi és Iparkamarában, amikor e kérdés időről időre, a gazdasági kiegyezések megújításának időszakában felvetődött.

A második típusba tartozók az 1848 előtt polgárjogot nyert személyek utódaiból kerültek ki. Az ő vagyonuk eredete is többnyire a kereskedés, mint a Lichtensteinek esetében vagy saját iparvállalataik voltak, mint a Radvány családnak. A kereskedelemből származó tőkét ez a csoport is háztulajdonba fektette, de ők a földbirtoknak nagyobb jelentőséget tulajdonítottak. Családi hagyományaik a politikai érdeklődés előterében tartották személyüket. Mindkét típusba tartozók valamennyien virilis tagjai a város önkormányzatának és nem ritka, hogy azon belül 45 bizottságba is beválasztják őket.

Építkezéseik révén ízlésük rányomta bélyegét a városképre, aminek legszemléletesebb példája Koós Soma gazdaköri székházának vagy saját, Széchenyi utcai lakóházának a stílusa. Mindkettő kifejezte a nagypolgárit követni akaró életmódját. Lakóházát, azt a belső márványburkolatos, emeletes épületet, rizalitos homlokzata miatt  “görög ház”-ként emlegették.

14. tábla

A legtöbb adót fizető tisztviselők stabilitása

A következőkben azt tekintjük át, hogy az előzőekben vázolt anyagi helyzet, a szinte egymásból következő gazdasági és társadalmi kapcsolatok milyen stabilitást biztosítottak ennek a vagyonosabbnak számító tisztviselői rétegnek. (L. 14. tábla)

Annak az 51 tisztviselőnek, akik 1917-ig megfordultak a legtöbb adót fizetők között, még a belépés évében kiesett a 37%a, számszerűleg 19 személy. Öt évig tartotta helyét ¾ részük, 1520 évig  hat tisztviselő volt képes benn maradni a csoportban és 27-37 évig is tartotta a helyét három tisztviselő, Schrecker Salamon Lipót, Lichtenstein László és Radvány István.

A belépés évében kieső 19 tisztviselő közül 15 közszolgálati, többségükben közigazgatási tisztviselők voltak, akik a tőkés gazdaság adta lehetőségeket kevéssé használták ki. A képviselőtestület működésének első évében, 1872-ben a legtöbb adót fizetők közé bekerült 17 tisztviselőből még abban az évben két közigazgatásban foglalkozatott, egy tanár és egy magánalkalmazott esett ki, hatan léptek a helyükre, öt közszolgálati és egy részvénytársasági vezérigazgató, Radvány István. De míg az öt közszolgálati tisztviselőből négy a belépés événél nem jutott tovább, a részvénytársaság igazgatója 37 évig tartotta a helyét. Öt év múlva, 1876-ban négyen estek ki, három közszolgálati és egy bankpénztáros. Ezt követően évről évre csökkent az utánpótlás, vagyis a kiesők helyére nem volt ugyanannyi belépő. 1885 és 1898 között gyakorlatilag nem lépett új tisztviselő a virilisek közé, azaz 13 év alatt nem akadt egyetlen, addig nem szereplő tisztviselő sem a városban, akinek elég lett volna fizetett adója ahhoz, hogy tulajdonosát bejuttassa a vagyonosabbaknak számítók közé. A századfordulóig belépett a virilisek közé a tisztviselők 67%-a, de stabilan mindössze négyen tudtak megkapaszkodni, Dálnoky Nagy Barnaközjegyző és sógora, Soltész Nagy Kálmán polgármester 18 évig, Kun Bertalan református püspök 26 évig és Radvány István, a Gőzmalom első vezérigazgatója 37 évig. A századforduló után ismét nagyobb számban kerültek tisztviselők a virilisek közé: az utolsó 18 évben lépett be a vizsgált időszak tisztviselőinek maradék 33%-a, 17 személy, de míg a múlt században belépők között a magántisztviselők aránya csak 26%, addig a 20. század elejére már több mint 60%, ami egyaránt jelzi a tőkés üzemformák számának szaporodásával együtt növő bürokratikus apparátus, illetve azok alkalmazottainak vagyoni helyzetét. 1909, a városnak önálló törvényhatósággá szerveződése ebből a szempontból is választóvonalnak tekinthető.  1909-ben esett ki az utolsó, múlt században belépett és 37 évig stabilan álló gőzmalom-igazgató. A századforduló utáni 18 évben belépett hat közszolgálati tisztviselőből három – két vasúti alkalmazott és egy városi tisztviselő – még a belépés évében kiesett, a másik három – Lossonczy István járásbíró, Teleszky Béla közjegyző és Nagy Máthé Albert MÁV főellenőr – tíz, illetve 18 évig volt képes megkapaszkodni, bár az utóbbi kettő az utolsó helyek valamelyikén állt. Házbirtokot csak Lossonczy István vagyonában lehetett kimutatni, a többieknél még azt sem. A nagy részvénytársaságok huszadik században belépett hat alkalmazottjából három ügyintéző csak egy évig volt tagja a testületnek, a többiek 10 és 31 év között. Ez utóbbi három személy, Lichtenstein László, Neumann Adolf és Schrecker Salamon Lipót vezérigazgatók tekinthetők a virilis tisztviselők gazdaságilag legstabilabban álló csoportjának, akikhez hozzá kell vennünk a múlt században belépett  gőzmalom-igazgatót, Radvány Istvánt, Dálnoky Nagy Barna közjegyzőt, Soltész Nagy Kálmán polgármestert és Kun Bertalan református püspököt, valamint Tarnay Gyula főispánt is egy évig tartó virilis tagsága ellenére, tekintettel számos részvénytársaságban betöltött elnöki és más igazgatótanácsi pozíciójára, föld és házbirtokaira. Az 51 tagú tisztviselőcsoportnak tehát ez a 8 személy a magja.

A legvagyonosabb tisztviselők között stabilan állók tehát a nagy részvénytársaságok vezérkarához tartozók, számtalan egyéb részvénytársaság igazgatósági tagságával, ház és földbirtokkal. A közszolgálati tisztviselők közül túlnyomórészt csak a legmagasabb posztokon állók, a közigazgatásban alkalmazottak tartoztak a vagyonosabbak közé. Vagyonuk növekedésében nagy részük volt azoknak a legfelső városvezetés részéről alapított részvénytársasági jövedelmeknek, amelyek igazgatótanácsi, elnöki vagy alelnöki posztjukból és természetesen részvénytőkéjükből eredtek. A közszolgálati tisztviselők másik, sűrűn cserélődő csoportja legfeljebb elvétve található valamely részvénytársaság igazgatóságában. Többen szereztek ugyan földbirtokot, de mivel az nem Miskolcon volt, annak adója nem képezte városi virilizmusuk alapját.

Copyright © 2004 Dr. Tóvári Judit

E-mail: tovarij@ektf.hu

Utolsó módosítás: 2005.03.07.